A Dáma francziául selypeg, oldalán délceg, tubázó! kadét, akivel elsétál a völgyre nyíló, tágas lejtőn, a távoli színpadig,  melyet gyengéd szellőben fodrozódó bíbor-függöny keretez. Ez csak a háttér, mert a játék elöttünk, a sudár fácskák kertjében zajlik, sóvárgó csevegéssel, vendégváró uzsonnával. A tücskök kozmikus sistergésébe  monoton dünnyögött orosz szöveg suttog, alkonyodik, nyárvége van, lányok ruhája lebben körbe-körbe: a csehovi hangulat már az első percekben megszületik.



A beregszászi társulat fiatalabbjai kapnak teret,  legendás szerepekhez mérhetik magukat. Az utánpótlás-csapat fényesen vizsgázik,  persze, az tûnik ki igazán, aki alkatilag is közel áll a teremtendő figurához. Kacsur András, kamaszos lénye ellenére, mókásan ütős tudálékos tanárocskaként, Vass Magdolnához nem illik a hevesen sistergő Irina, de nagyszerû játéka legyőzi ezt az ellentmondást, mély átélése,  konok egyénisége tragikus vénákat sejtet. Turgenyevi alkat a fájdalmasan szentimentális  Orosz Ibolya,  pianisszimó létezése a szívszorító katarzis fenséges pillanatait hívja elő. Oleg Sztalcsuk (Trill Zsolt) ősereje szétfeszítette szerepének korlátait,  önkéntelenül is főszereplővé avanzsált. Csak azt nehéz elképzelni, hogy egy ilyen telivér embernek hogyan lehetett /a darabban!/ ellenállni... Szûcs Nelly szerelmes lányként példás önfegyelemmel fogta vissza magát, hogy aztán fokról-fokra,  ahogy a családban is átveszi a vezetést: leuralja az életet, a színpadot és a nézőteret.

A cseles kapzsiság, az elszánt törtetés, a zsigeri gonoszság mégis oly szeretni való, ellenállhatatlan  Natasáját  állította elénk,  amely újabb ragyogó színsugárzó tehetségének bámulatos spektrumában. Vidnyánszky Attila íme, látványosan mutatta be társulatépítő pedagógiáját, de rendezői alkotómunkájának is  újabb dimenzióit tárta elénk.  A térkezelés, a körülmények adta látvány lehetőségeinek természetes kihasználása,  a mozgások ritmusa és intenzitása sajátos erőtérbe helyezi az ismert cselekményt. Mása férje, majd a lihegő Natasa tûnik fel a mélyből emelkedő úton, ahol később a Dadus poroszkál,  az urak mulatságra készülődnek, egyszer meg  Andrej röpteti,  szilajon kiáltozva, álmai sárkányát.

A távoli fél-színpadon a gálánskettős alkot élőképet, táncol, pózol, énekel,  itt nézhetjük végig a halálos párbajt és ez a függöny gyullad lángra, eszméletlen zenei közegben, gyilkos zörej-háttérrel az első drámai konfliktus csúcspontján. Sokkoló bravúr az akár monológot is megszakító, váratlan világvégi fokozás, olyan, mint Andrej törő-zúzó tombolása, amely aztán a szétvert zongora húrozatának aleotorikus kavics-zenéjébe oldódik.  A búcsújelenet kicsavart pantomimje észvesztő tangóra vonaglik, mely szûkített formában idézi a Bánk bán gubajdulínás Utolsó Itélet-tablóját.

A tíz éve a „semmiből” alapított kárpátaljai társulat mára az egyik legjelentősebb magyar nyelvű színházi műhellyé vált. Csehov: Három nővér című darabja Vidnyánszky Attila rendezésében a társulat és a Zsámbéki Nyári Színház közös produkciója. Az irodalmilag és színpadilag is a legrejtélyesebbnek tartott Csehov-darabban látszólag nem történik semmi, csak az idő múlása. Mindenki kommentálja önmagát, a másik tetteit, jellemét, múltját, jövőjét. Vidnyánszky értelmezésében „a Három nővér elsősorban az egyszerre elmúló és elmúlni mégsem tudó gyerekkor drámája (..) Egyértelmű jeleket látunk arra, hogy a Prozorov-szalon lakói és vendégei saját gyermekkori (test)emlékezetük (mozgás)partitúrájába zárva léteznek, melyben valóságos életük történései csak afféle mellékszólamként hatnak.” (Pap Gábor)

A színház a COMET alapítótagja.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az idő is főszerepet játszik Csehov legrejtelmesebbnek tartott drámájában. A történet lassú folyamként hömpölyög, mégis feszült a maga sorsszerűségében, hiszen a szereplők egyszerre mindhárom időben léteznek: saját gyermekkoruk aktív újraélőiként, a jelen tükröződéseiként, és a jövő reménykedő várományosaiként.

Vidnyánszky Attila értelmezésében „a Három nővér elsősorban az elmúló és elmúlni mégsem tudó gyermekkor drámája. A Prozorov-ház lakói és vendégei, saját testükben, akár valami elő börtönben viselik emlékezetüket, miközben egykoron megélt sorsuk irányítja mozdulataikat. E múltra utaló jelek ugyanakkor visszafordítják az idő folyását, s a jelen cselekménye a már megélt történések kiszolgálójává válik. Erre utal az a tény is, hogy az előadás a harmadik felvonással, a tűzvésszel kezdődik.”

Az előadás első szabadtéri verziója, amely a zsámbéki rakétabázison készült, még követte a Csehov által megírt kronológiát. A ma is látható verzióban a felvonások cseréje egyfelismerésből született: míg Csehov tanúja volt a „tűzvész” előtti kornak és annak, ahogyan az a világ eltűnt, mi maiak már csak a „tűzvész” utáni korokból visszatekintve emlékezhetünk egy olyan világra, amely örökre megsemmisült. Így válik Csehov hajdani életérzése maivá. A beregszásziak Három nővérének legégetőbb, legfájóbb kérdése: mi lesz velünk, mi lesz az életünkkel?

– A Három nővérben egyszerre használom egy széles, kiterített tér egészét, amelyben minden szereplő szinte végig jelen van – mondja Vidnyánszky Attila. – Bárhonnan nézzük a történetet, bármelyik szemszögből figyeljük is az eseményeket, a néző mindig a saját perspektíváját kapja, és eldöntheti, hogy mikor mit figyel, melyik szereplő sorsát követi. Ehhez a színpadon minden ponton hiteles színészi jelenlét szükséges. Ez nagyon izgalmas játék. A néző legnagyobb szabadsága abban van, ahol a Három nővérben egy létezés, egy állapot, egy hangulat jelenik meg a színpadon a történet helyett.