Gyerekkorától vezényelni vágyott Berkes Kálmán, s azért választott annak idején több instrumentumot, hegedűt és a klarinétot, mert úgy vélte, dirigensként jó hasznát veszi majd a hangszerismeretnek. Ez utóbbit aztán annyira megszerette, hogy sokéves nemzetközi karriert futott be szólistaként, s ezt követték a dirigensi évtizedek. A sokszínű zenei utat bejáró karmesterrel caracasi debütálásról, a győri műhelymunkáról, valamint Kocsis Zoltánhoz fűződő barátságáról is beszélgettünk.

Sokszor emlegeti Ferencsik János mondásait, akihez dirigensi magánórákra járt…
   –  Igen, egyszer kijelentette, hogy mire megtanulja valaki ezt a hivatást, addigra megsüketül, s bár nemrég töltöttem be a hetvenet, remélem, még egy ideig nem lesznek ilyen gondjaim… Azt is gyakran mondta, hogy meg tudja tanítani, hogyan üssem az egyet vagy akár a hetet is, azt viszont nem, hogyan köszönjek a próba előtt a zenekarnak, pedig attól függ, miként fognak játszani! Nagy hasznát vettem a tanácsainak, s mindig igyekeztem megtanulni mindent, mert a vezénylésre valóban gyerekkoromtól készültem. Édesapám felvetette, hogyha nem akarok olyan karmester lenni, akin csak nevet a zenekar, tanuljak meg egy vonós és egy fúvós hangszeren is játszani, hiszen csak akkor tudok konkrét utasításokat adni. Hegedűn kezdtem, s igaz szörnyen játszottam, de az alapvető tudnivalókkal tisztába jöttem, s aztán következett a klarinét, ami szerelem volt, szinte első hallásra. 12 évesen kezdtem el kamarázni egy igazi zsenivel, Kocsis Zoltánnal. A rendszeres közös muzsikálás és a barátságunk ettől datálódik, s 52 esztendőn keresztül, egészen a haláláig tartott. Meghatározó hatással volt a kapcsolatunk a pályámra, hiszen a saját követelményrendszerét alkalmazta velem szemben is, s annak bizony meg kellett felelnem. A Zolival való megismerkedésnek, zenélésnek köszönhetem a nemzetközi klarinétos karrieremet… Nagyon hiányzik ma is, hiszen nemcsak zenéltünk, beszélgettünk, de rengeteg időt töltöttünk együtt, fiatalon például sokat pingpongozunk, fociztunk is. Sokszor viccelődtünk is egymással, Zolinak mindig azt mondtam, ennyi ideig senki sem viselne el Téged, amire azzal vágott vissza, hogy egyetlen házasságom sem tartott olyan hosszan, mint a közös esztendőink… Sosem vesztünk össze, bár előfordult, hogy vitatkoztunk, elmondtuk egymásnak azt is, ha a másik zenei elképzeléseivel akadt gondunk, ezt azonban sosem haraggal tettük.
 

Beszélgettek vezénylésről is?
   –  Persze, sokszor. Érdekes, hogy amikor gyerekként összeálltunk kamarázni, mindig azt tervezgettük, hogy Kocsis, Ránki, Szenthelyi és Perényi lesznek a szólisták, én pedig a karmester… Aztán Zoli kezdett elsőként dirigálni. Mindig emlegette, hogy ez az én hibám, hiszen a társulatomhoz, a Budapesti Fúvósegyütteshez kértem fel egy beugrásra. Az első nagy koncertünket a Zeneakadémiára terveztük, s megkerestem Ferencsiket, vállalná-e a vezénylést, nagy segítséget jelentene számunkra. Azt válaszolta, nekem szívesen mond igent. Csodálatos keze volt, s minden ugrálás, bohóckodás nélkül, halálpontosan ütött. Emellett igazi karmester-személyiség volt, ahogy megjelent egy próbán, már attól jobban szólt a zenekar. Sajnos, mire eljött a koncertünk napja, addigra elveszítettük a legendás karmestert. Zoli helyettesítette, aki azonnal megszerette a dirigálást. Utánunk az Amadinda együttest vezényelte, majd egyre több társulat hívta, és elindult a dirigensi pályája… Évekkel később mellette dolgozhattam állandó vendégkarmesteri pozícióban a Nemzeti Filharmonikusoknál is, négy esztendőn keresztül.
 

Ön 35 évesen debütált karmesterként, Caracasban. Hogyhogy a venezuelai városban került sor a dirigensi bemutatkozásra?
   –  A klarinétosi karrieremnek köszönhető ez is. A magyar származású impresszárióval, André Böröcz-cel, aki a mentoni rendezvénysorozat menedzsere is volt, annak kapcsán ismerkedtünk meg, hogy különleges, évente színre kerülő fesztivált szervezett egy francia tengerjáró hajóra. A 12 napos út során számos helyszínen adtak koncertet a fellépők, akik között ott volt Szvjatoszlav Richter, Benny Goodman, Maurice André, David Ojsztrah, Msztyiszlav Rosztropovics, Mischa Maisky vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekar is. A nyolcvanas években a televízió a Keszthelyi Kastélyban vett fel koncerteket, s ezekre újságírókat, menedzsereket is meghívtak, köztük André Böröczöt. Kocsis Zoltánnal léptünk fel, azonban ezen az előadásom az impresszárió nem volt jelen. Másnap mégis szerződést kínált, annak alapján, amit Kocsist, Schiff és Ránki mesélt rólam. A fesztiválok során nagyon jóban lettünk Andréval, s mivel a hajós fellépéseimre nem kértem karmestert, a fúvósegyüttest magam dirigáltam, ő kérdezte meg, nem akarok-e vezényelni. Elmeséltem neki, hogy annak készültem, de még nem volt alkalmam bemutatkozni. Erre azt javasolta, fogyjak le 10 kg-ot és aztán jelentkezzem. Így tettem, ő pedig néhány héttel később telefonált is egy téli hajnalon, s közölte: 1987-ben lesz egy klarinét világfesztivál Caracasban, ő pedig megkérdezte a szervezőktől, miért nem hívták meg az egyik legjobb hangszeres művészt, Berkes Kálmánt, akinek a kvalitásairól kérdezzék Maurice Andrét vagy Rosztropovicsot. Rögtön visszakérdeztek, kapcsolatban áll-e velem, amire az volt a válasza, a művész csak akkor vállalja a fesztiválon való fellépést, hogyha vezényelhet is. Így debütáltam 1987-ben egy kiváló együttessel, a Simón Bolívar Szimfonikus Zenekarral Venezuelában. A hangversenyen az ottani első klarinétossal előadtunk egy kettősversenyt, s a Norma nyitánya, a Galántai táncok és Bartók Táncszvitje szerepelt még a programban. Nagy sikerem volt, évről évre visszahívtak, végül az vetett véget ennek a sorozatnak, hogy kitört az országban a forradalom…  Azért miután normalizálódott a helyzet 2004-ben, visszatértem megint vezényelni.
 

Mennyiben dirigál ma másképp, mint azon az első, caracasi hangversenyen?
   –  Van, ami nem változott. Ferencsiktől megtanultam, nincs ugrálás, térdhajlítás, guggolás. A fül mögé sem gyakran kerülhet a pálca. A zenével való kapcsolatom pedig egyre jobban elmélyül, s még őszintébbé válik. A dirigensnek hasznára válik a múló idő, hiszen Brahms szimfóniát negyven év fölött lehet csak megérteni… S azt kell mondjam, a zenekarban ülve találkoztam nagyszerű karmesterekkel, de olyanokkal is, akik nem ütötték meg az együttes mércéjét. Nem hozták azt a színvonalat, amit a kamarapartnereimmel megszoktunk. A húsz éves zenekari játék során észrevettem azt is,  hogy az egyik gondot az okozza, csak a dallamot dirigálja a karmester, a belső szólamokat nem, holott azok által válik olyanná a mű előadása, amilyennek a zeneszerző megálmodta. S a dirigensek nem figyeltek-figyelnek erre, tisztelet a kivételnek… Szerencsém volt ebből a szempontból, hiszen nem kezdtem el addig vezényelni, míg a zenéről nem tudtam eleget. Azt azért elégedetten állapítottam meg, hogy a tempóim az évek múlásával sem lettek lassabbak. Ahogy örök az is, amit mindig is a legnagyobb szerencsének tartok, hogy a hobbim, a zene egyben a foglalkozásom is. Ugyanúgy imádom, mint amikor gyerekként elkezdtem muzsikálni, amikor olyan tanáraim voltak, mint Kurtág, Mihály, Pernye, Simon Albert vagy Sándor Frigyes, akiktől elsajátíthattam, hogy őszintén kell zenélni, s a kifejezésnek nem az arcon, a testtartásban megjelennie, hanem maguknak a hangoknak  kell elmondaniuk mindent. Régen rendszeresen akadt olyan szezonom, amely során 100-125 koncertet adtam, ami már túl sok volt, ezért is döntöttem úgy, elvállalom a tokiói Musashino Egyetem felkérését. Ezzel kezdődött a negyedszázados tanári karrierem. Ezáltal tudtam megőrizni a játékom őszinteségét és megéltségét. S a növendékeknek is arra hívtam fel mindig a figyelmét, hogy nem szabad megjátszottan muzsikálni. A karmesteri munka pedig még koncentráltabb figyelemre ösztönöz, s kell, hogy legyen olyan elképzelése az embernek, amit át tud adni az együttesnek. Ferencsik Jánostól azonban megtanultam azt is, túl sokat sem szabad beszélni, mert azt unja a zenekar, röviden és pontosan kell instrukciókat adni.
 

S ezt teszi a Győri Filharmonikusoknál már 13 esztendeje…
   –  Sokfelé utaztam, vezényeltem a világ számos pontján, de az az igazság, az az igazi karmester, aki egy zenekarral dolgozik sok éven keresztül, akkor lehet művészeti vezetőnek hívni. A Musashino Egyetemen a diákzenekart a többéves, közös munka során olyan szintre fejlesztettem, hogy jobbá váltak, mint bármely más, hasonló együttes. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatták a tudásukat, s nagyon jó kritikákat kaptak, erre kifejezetten büszke vagyok. Másfajta kihívás persze egy professzionális zenekarral végrehajtani ezt az előrelépést, de a győriekkel is elértem, hogy három éve a Brahms maraton egyik legnagyobb meglepetésével szolgáltak. Egy vidéki együttes fejlődött  olyan színvonalra, hogy bármely budapesti zenekarral, a legjobbakkal is felveszi a versenyt hangzásban, zenei stílusban, együttes játékban. De ebben a portástól az irodistáig mindenkinek a munkája benne van. Szépen fejlődünk, de dolgozni kell továbbra is, és folytatjuk is ezt a munkát.
 
Mit tart a zenekarépítés lényegének?
   –  Vendégdirigensnek lenni nagyon jó, mert a zenekar imádja az embert, hiszen tudják, hogy egy hétig marad…  A folyamatos munka során az embernek mindig konzekvensen kell dolgoznia. Simon Albert azt tanította, hogy a hangindítás nagyon lényeges, a staccatók milyensége, a vonó helye. Erre kevés dirigens figyel, inkább csak táncolnak a pódiumon. Ha azonban az ember zenekart akar építeni, az alapokkal kell kezdeni, figyelve a hangindításra, vibratóra, hiszen abból is rengeteg létezik. Sokan a muzsikusok közül csak rázzák a csuklójukat, pedig lehet vibratót indítani ujjal, csuklóból, karból, fontos, hogy mekkorák a mozdulatok, a sebesség. S ahogy az egykori Bartók-növendék, Vásárhelyi György mondta, a vibrato tulajdonképpen egy lelki állapot. Így van, hiszen egy hangot úgy indíthatok el, hogy kifejezzem vele a legfontosabb emberi érzelmeket… Hát, ebből is leszűrhető, hogy a komolyzene a legmagasabb rendű művészet!

Mindent vezényelt már ebben a harmincöt esztendőben, amit szeretett volna?
Idén ünnepelhettem a hetvenedik születésnapomat, s ennek kapcsán kicsit összegeztem is. Sajnos akad, amit már nem tudok bepótolni. Kocsis Zoli mindig Brahms B-dúr zongoraversenyét gyakorolta nálunk, a lakásban, gyönyörűen játszotta, és azt mondogattuk, majd együtt előadjuk, azonban ezt folyton halogattuk. Felívelt a karrierünk, és egyre kevesebbszer tudtunk együtt muzsikálni. Pedig annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy egy alkalommal, amikor a belga nagykövetségen kellett játszanunk, a helyszínen döbbentünk rá, egyikünk sem hozott kottát, azonban a Honegger, Brahms, Bartók és Schumann műveiből álló programot eljátszottuk fejből, próba nélkül. Mindig fantasztikus volt Zolival zenélni, szóval az a közös Brahms-zongoraverseny nagyon hiányzik…