Több, mint száz rendezés áll mögötte, az Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára. Csantavéri, mint magáról mondja nyakas, és nyugodt ember. Hamarosan nyugdíjba vonul.

Nyugdíj. Várod, vagy inkább félsz tőle?
   –   Tanácstalan vagyok, mert eddig mindig dolgoztam, s most még van kilátásban egy-két rendezés, egyik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, de a tanításnak vége. Mit fogok magammal kezdeni? Kiskertet rendezgetek? Olvasok? Megírom az életemet? Kit érdekel az, most őszintén. Úgyhogy most egyelőre élvezem, hogy nem csinálok semmit, olvasom a következő rendezésemhez szükséges szövegeket, aztán majd meglátom.

Tanárként sokat változtál az évek során?
   –   Úgy érzem, igen. Az első generációm Mezei Zoliék osztálya volt. Korban tehát legközelebb ők állnak hozzám, jól éreztem magam velük pedagógusként, aztán pár évvel később bekeményítettem, szigorú lettem, de idővel ez is kopott, a mostani generációval már nagyon belazultam.

Volt különbség generáció és generáció között?
   –   Én azt hittem nincs, de be kell látnom, hogy bizony van. Volt generáció, aki nem olvasott, szinte semmit. Volt, ahol mindenki őrült volt, fejjel ment a falnak, döntöte be a kapukat. Volt olyan is, akik mindent becsületesen megcsináltak, meghúzták inkább magukat. Nagyon változó, de minden osztályban volt egy vagy két kivétel. Egy, aki kiugróan máshogy csinál mindent, mint a többiek. Ez aztán vagy visszahúzza, vagy előreviszi az osztályt. Nézem ezeket a mostani gyerekeket, akik a háború után, bombázások körül születtek. Nincstelenség, háború, bizonytalanság. Ez jellemzi a gyerekkorukat. Azt az időszakot, amikor a személyiség leginkább formálható. Ez bizony rányomja a bélyeget a gyerekre is. 

Te mit tanultál a diákokjaidtól?
   –   Kort. Azt a kort, amiben élünk. Én már elmúltam 70, és óriási különbségek vannak köztem és a diákjaim között. Más generáció ez, másként élnek és gondolkodnak, másként működ működik az agyuk. Anno ha Euklidész geometriáját kerestem, először bementem a csantavéri könyvtárba, ahol közölték, hogy nincs meg, onnan mentem Szabadkára, ha ott se volt, Újvidékre, onnan Pestre. Ez idő és pénz, így amikor kézhez kaptam a könyvet azt nagyon megbecsültem. Ahogy a pénzt és az időt is. Most minden két kattintásra ott van, s szerintem nem becsülik annyira. 

De lehet csak azért, mert nekik nem is kellett ennyit keresni. Te az internetet a mai napig nem használod akkor?
   –   Nem szeretem az internetet. Közösségi oldalakon nem vagyok megtalálható. Nem szeretem, hogy most már mindenki véleménye elérhető, ott van, mindenki olvashatja. Mindenki lehet színházi kritikus. Anno volt az újságban a Közös íróasztalunk rovat, oda írhatott Józsi bácsi, Maris néni, mindenki, mindenről. Színházról ma már olyanok is írhatnak, akiknek a színházhoz vajmi kevés közük van, nemhogy szakmabeliek lennének. S a magyarázat: a véleménynyilvánítás szabad, akit nem érdekel, ne olvassa el. Na azért ez nem egészen így van. Én 50 éve foglalkozom színházzal, de soha nem vettem a bátorságot, hogy írjak egy előadásról. Ma az előadás kiritkája mellett már ott a kritika kritikája és a kritika kritikájának a kritikája is a neten. A művészet szubjektív, ezt tudjuk, nekem sem tetszik minden, de hozzá nem értőként ne írjunk már szakmai véleményt kérem szépen. 

Azt el szoktad olvasni, amit a te rendezéseidről írnak?
   –   Nem igazán. Elmondok egy történetet. Nagyon-nagyon régen ezelőtt történt, hogy Zalán Tibor Azután megdöglünk című szövegét szerettem volna megrendezni, de ezt előbb el kellett fogadtatni a művészeti tanáccsal. Megboldogult Gerold László volt az egyik a tanácsban, aki azt mondta, ez egy gyenge szöveg, ne rendezzem. Végül nem fogadták el, de eldöntöttük, hogy akkor is megcsináljuk valahol. Nati (Vicei Natália), Bütyök (Bicskei István), Törköly Levente és Bakos Árpi voltak még benne. A Futaki úti kaszárnyában egy óvóhelyen kezdtük a próbákat, gyertyákkal világítottunk, de eladták az óvóhelyet, menni kellett. Elmentünk a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület egyik termébe, de ott zavartuk a néptáncosokat. Végül a Spens-en mutattuk be. Gerold is megnézte, nagyon gratulált nekünk. Utána megjelent egy írása, hogy Hernyák próbálkozott előadást csinálni, de sajnos nem sikerült neki. Pár év múlva Zalaegerszegen játszottuk, ahol el voltak ájulva, óriási sikere volt, majd Gerold megírja, hogy ez az előadás az 1989-es év legjobb előadása. Hát valahol itt hagytam abba, hogy kritikákat olvassak. Én magam vagyok saját magam kritikusa. Mert pontosan tudom mikor csinálok gyenge előadást, s mikor sikerül. A diákjaim kérdeztek nemrég, hogy hány előadást rendeztem, így hát összeírtam őket. Több, mint 110 darab szerepelt ezen a listán. Ezek közül tizenegynéhányra mondom, hogy na, azok nagyon jók, körülbelül ugyanennyire, hogy legszívesebben alá sem írnám, a többi az a közepes kategória, a néző vagy szerette vagy nem, de korrektül meg lett csinálva. A rendező ezt pontosan tudja.

Mi alapján választod ki, hogy mit rendezz egy adott társulatnak?
   –   Amit nagyon útálok ha megmondják, hogy ezt és ezt kell megrendeznem. Olyant már nem is vállalok, amiben hatodik olvasás után sem találok semmit, ami megfogna. Nem tudom, nincs recept. Sokat olvasok, van, hogy beugrik valami, hogy nagyon illene a társulathoz. Arra viszont mindig figyelek, hogy rímeljen a mával. Boro Drašković, a tanárom mondta, hogy „Minden színház politikai színház.” S én is azt szeretem, ha találok egy szöveget, amiben megtalálom magam is, a társadalmi formát is, amiben létezünk. Na az ilyeneket szeretem rendezni. Egy olyan előadás volt, amit sok éven keresztül szerettem volna színre vinni, és sikerült, ez a Machbeth.

Kik voltak rád nagy hatással?
   –   Harag Gyuri bácsi. Én azóta nem csinálok Csehovot, mióta ő megrendezte a trilógiát. Nemrég megnéztem a Cseresznyéskertet, azt gondoltam poros lesz ma már, de nem az. A mai napig jó. Hatalmas előadások voltak ezek. S Boro Drašković is, de ő másként. Ő rágta a szánkba azokat a fontos, rendezéssel kapcsolatos dolgokat, amik a mai napig bennem élnek. Volt dr. Hugo Kleinnak a egy könyve: Osnovni problemi režije (A rendezés alap problémái) Klein Boro tanára volt, s Freud diákja. Ezt a könyvet van, hogy mai napig elő-előveszem ha megakadok valahol. Próbálom megérteni a mai kor színházát, de ez már nem az én színházam. Minden bizonnyal most ez teszik a közönségnek, hisz színházba hálisten továbbra is járnak az emberek. Én mai napig olyan előadást szeretek csinálni, ami rétegelt, amiben mindenki megtalálja magát. Ez néha sikerül, néha nem. Sebestyén Abának a Lila Ákácban ez például nagyon sikerült.

A Tanyaszínház egyik alapítója vagy. Akkor az is más volt régen, mint most?
   –   Tavaly megtörtént ugyebár a mindenki által ismert cirkusz a Tanyaszínház körül, ahol többek között azt is hangsúlyozták, hogy az alapítók egészen más színházat csináltak, s ez már nem az. Hát én mint alapító elmondanám, hogy pontosan emlékszem mit akartunk, milyen előadások készültek. Az első év első előadásában Földi Laci meztelenre vetkőzött, egy zsákot tartott maga elé, a meztelen fenekét rúgdosta Kovács Frigyes. Szóval amit nagyon nem bírok az az álmorál. Nehezményezték a káromkodást. Én minden bemutatón ott voltam, nem fogok most idézni a régi Tanyás előadásokból, amikben még Soltis Lajos játszott, nem illene egy ilyen interjúba. Soltis már nem tudja megvédeni magát, de biztosan kikelt volna magából ő is a tavalyi álmorálba forgatott betiltás kapcsán. Mintha a szülők száját otthon nem hagyná el soha egy „csúnya” szó sem. A Tanyaszínház előadásai sem tetszenek mindig mindenkinek, de ha nem tetszik, az emberek akkor is ottmaradnak, megisznak egy italt, amíg tart. József Attila költészetében is találhatunk olyan sorokat, amelyek nem felelnek meg bizonyos morálnak, elvárásnak, akkor azokat is törölni kell, vagy betiltani? Én tisztelem a politikát, nem avatkozom bele, de a politikus se avatkozzon a művészetbe, mert nem ért hozzá. A néppel foglalkozzon, a művészet pedig maradjon szabad.  Hagyják alkotni szabadon a művészeket, mert különben vagy elmennek innen, vagy nem alkotnak tovább.

Igen határozott ember vagy, határozott véleménnyel.
   –   Lehet ezt hozom Csantavéről. Ezt a nyakasságot. Apám is ilyen volt. S a nyugalmat is onnan hozom. Hogy ne kapkodjunk, ne rohanjunk, csak nyugodtan. A csantavériek elég nyakasak. Nem véletlen, hogy ott született meg a Csantavéri kisbicska című nóta. Ott bicskások élnek. Ha valami nem tetszik nekik, már rántják is elő. Mindkét unokatestvérem ilyen volt. S én se változtatom a véleményem félévente. Kitartok a dolgok mellett. Én ezt hívom nyakasságnak.

Két lányod van, Zsóka és Kati. Egyikből sem lett színész, sem rendező, de maradtak a művészetek mellett.
   –   Nem tiltottuk, s nem is tanácsoltuk, hogy színházzal foglalkozzanak, de láttak épp eleget otthon, úgyhogy azt mondták, hogy még véletlenül se szeretnének színészek vagy rendezők lenni. Kati énekel, Zsóka ír, színháznak is, s nagyon büszke vagyok rájuk. Megpróbálom segíteni, támogatni őket, s megadni nekik, amit én nem kaptam meg gyerekkoromban. Mi nagyon szegények voltunk, áram és víz nélkül éltünk egy tanyán. Rádiót apám sörösüvegekből csinált. Két szobánk volt: egy tisztaszoba, ahová nem volt szabad bemenni, ott volt a szép öltöny,  amit templomba, temetésre, lagziba húztunk fel, és a dunnák, a másik szobában élt öregapó, öreganyó, apám, anyám és én. Nappali-konyha, fürdőszoba és háló volt egyben. Fürdőszobát először tizenkilenc éves koromban láttam. Ezt nem bánom, hisz formált rajtam sokat, de nem bánom, hogy a lányaim már nem ebben a miliőben nőttek fel.