Mostanában A besúgó című HBO sorozat kapcsán került az érdeklődés fókuszába, de emellett számos színházi előadásban is látható. Mindezekről és a munkák mögött megbújó emberről próbálok meg - vállaltan szubjektíven - tudósítani.

Emlékszel rá, hogy  mikor találkoztunk először?
   –   Igen, van egy kép bennem, ahogy a nézőtéren ülsz az Új Színház stúdiójában, az első nyilvános vizsgaelőadásunkon, amit Huszár Zsolt rendezett, és Se veled volt a címe.
Soha nem felejtem el, ahogy a vizsga szünetében, Zsolt hátrajött hozzánk és egy kicsit lecseszve, hihetetlen intenzitással nyomta, hogy: „Hol az energia? Energia!” Én akkor tanultam meg, hogy ez mit jelent. Általa fedeztem fel a bennem rejlő színpadi erőt. És a mai napig, ha egy nehéz előadás előtt állok, vagy bizonytalan vagyok önmagamban, és erőt akarok meríteni valahonnan, akkor belenézek a takarás sötétjébe, és elképzelem, ahogy ott van Zsolt és biztat, hogy: „Nyomjad, Töki!”

Biztosan szóba kerül még Zsolt, de egy picit most ugorjunk jobban vissza az időben, amikor még nem ismertelek. Azt tudom, hogy Kőszegen születtél és nőttél fel, de arról még sosem beszéltünk, hogy gyerekként milyen voltál.
   –   Nagyon extrovertált kisgyerek voltam. Az összes családi videón az van, hogy nem bírom ki, ha nem engem vesz a kamera. És közben ott van mellettem az introvertált öcsém, akiből a szüleim megpróbáltak valamit kihúzni, hogy meséljen, de én ezt nem bírtam elviselni és berohantam a kamera elé meztelenül, hogy én legyek a központban. Nagyon hiperaktív és idegesítő kisgyerek voltam. Aztán a suliban meg rendszeresen mentem versmondóversenyekre és városi ünnepségeken szavaltam. Úgyhogy bennem volt mindig, hogy vagy ez az irány, vagy a biológia.

Biológia?
   –   A Szabó-hegyen nőttem fel, egy csodás természeti közegben. Volt pl. gilisztakórházam. Felszedtem a betonról az odaszáradt gilisztákat és becsomagoltam őket nedves papírzsepibe, hátha még magukhoz térnek. De volt hangyafarmom is, meg összeszedtem a siklókat. Járt nekünk akkoriban a Csodálatos állatvilág, és én kijegyzeteltem magamnak egy nagy kartonra az állatok magyar és latin neveit, rendszereztem őket, és sok mindent megtanultam róluk. Amúgy biológiából is érettségiztem, pedig akkor már tudtam, hogy színész szeretnék lenni.

És később kezdtél valamit ezzel?
   –   A mai napig csak a természetben tudok igazán kikapcsolódni és feloldódni. Van is egy ilyen álmom, hogy szeretnék egyszer egy utazós vagy felfedezős műsort csinálni. Össze szeretném kötni a színészetet a biológiával, elsősorban az állatvilággal. Nagyon lennék egy kis David Attenborough. Vagy akár egy kis Dominic Monaghan. Ő egy angol színész, akinek van egy nagyon extrém műsora, ahogy utazik a dzsungelben, mászik fel a fára, szedi le a kígyókat, elkapja a varánuszt, beugrik a mocsárba. Ilyet teljesen el tudnék képzelni magamnak. Világ életemben két dolog érdekelt igazán: a színészet és az állatvilág.

Az érettségi után, egyből a Színműre felvételiztél?
   –   Igen, és biztos voltam benne, hogy azonnal fel fognak venni, mert annyira mondták nekem, hogy én tuti színész leszek. Egyébként még az érettségi előtt jártam egy hétvégi színészsuliba Szombathelyen, amit Hujber Feri és a felesége tartott. Feri volt az, aki nagyon erősen terelt a színészet felé, és akinek én nagyon el is hittem, hogy ez tényleg nekem való. A szüleim, elsősorban apukám, miatt felvételiztem egy osztrák suliba is, angol üzleti szakra, ahova fel is vettek. Pedig kevés dolog áll ennél távolabb tőlem.

De akkor miért jelentkeztél?
   –   Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy bármit is csinálok, jól szeretnék belőle élni. Szeretnék jól keresni. Mindig is volt bennem egy ilyen anyagiasság, de ebbe a suliba nem voltam képes elmenni.

És mit csináltál, amikor nem vettek fel a Színműre?
   –   Két opciót láttam: vagy elmegyek vándorolni a világba, vagy feljövök Pestre és keresek valami színiiskolát. Nem voltam egyáltalán képben, hogy milyen lehetőségek vannak, végül elmentem egy évre a Gór Nagy Mária Színitanodába és utána felvételiztem az Új Színház stúdiójába.

Ott volt felvételi?
   –   Igen, volt egy színészekből álló felvételi bizottság, és emlékszem, hogy a III. Richárd nagymonológot vittem, és úgy mondtam el, hogy mindenki teljesen ki volt akadva tőle. Csak egy ember volt, aki valamit mégis meglátott az akkori kuszaságomban, ő volt Zsolt (szerk: Huszár). Azt mondta, hogy ilyet még életében nem hallott, hogy valaki így rappel egy monológot. Én persze nem rappelni akartam, csak a habitusom volt olyan. A lényeg, hogy felvettek a stúdióba, és azóta már gyakorlatilag folyamatosan dolgozom, mint színész.

A Színműre nem is felvételiztél többet?
   –   De, többször is felvételiztem, és tovább is jutottam, de persze végül mégsem vettek fel. (Szerk: 2019-ben végül drámainstruktor-színjátékos szakirányon szerzett diplomát az SZFE-n.)

Azt mondtad, hogy teljes önbizalommal mentél oda.
   –   Először igen, de aztán az első kudarc után, évek kellettek ahhoz, hogy az a magabiztosságom felépüljön, ami ma van. Mivel az iskolában népszerű voltam, azt hittem, ez mindig mindenhol így lesz, pedig hát nem.
Közben meg, az is kiderült számomra, hogy amit én elképzeltem magamban arról, hogy milyen ez a szakma, az a valóságban egyáltalán nem olyan. Azt gondoltam, hogy ahogy feljövök Pestre, egyből bekerülök majd egy sorozatba, egyből sztár leszek, rengeteg pénzt fogok keresni, és egyik munkát kapom majd a másik után. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen módon kell egy színházi darabban jelen lenni, hogy kell egy szerepet felépíteni stb. Rájöttem, hogy egy olyan dologra jelentkeztem, amiről halvány gőzöm sem volt. És nagyon hamar megértettem, hogy miért nem vettek fel a Színműre. Grotowsky mondja azt, hogy aki azért akar színész lenni, mert csak a külcsínyeket keresi, és babérokra akar törni, és csupán a művészettel járó csábító dolgok motiválják, az felejtse el ezt a pályát. És én így indultam, hogy ennyire felszínesen gondolkodtam erről.

Akkor hogyan szívott be mégis ennyire ez a szakma?
   –   Egyrészt Huszár Zsolt volt az, aki végérvényesen fanatizált a színházcsinálás iránt. Másrészt meg felismertem, hogy én itt olyan dolgokat tudok kihozni magamból, és olyan energiáimat ismerem meg, amikkel eddig nem voltam tisztában. Egyfajta öntudatra ébredés volt ez, miután kiszakadtam a vidéki, biztonságos kis burkomból, és felkerültem Pestre. Azt éreztem, hogy végre itt a lehetősége annak, hogy fölépítsem azt a Varga Ádámot, aki lenni szeretnék. Úgy, hogy most már minden döntésemet én magam hozom meg. És emellett egy olyan közegre találtam, ahol teljesen fel tudtam oldódni, és olyan személyiségjegyeim jöttek a felszínre, amelyekről korábban nem is tudtam. Minden feladatot 200 százalékon akartam megoldani, mert tudtam, hogy nem szeretnék hazakullogni a szüleimhez. Nagyon erősen bizonyítani akartam.

Ez volt a legfőbb motiváció, amiért kitartottál?
   –   Egyrészt. Másrészt, Zsolt halála után azt éreztem, hogy mindenáron végigviszem – az ő kedvéért. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Emlékszem pl. hogy a színház konditermében tanított engem boxolni. Egyszer úgy behúztam neki, hogy felrepedt a szája. Én persze totál megijedtem, hogy mi lesz, mire ő letörölte a száját, elvigyorodott és azt mondta, hogy: Na, ez már valami, Töki! Amikor estéztünk, akkor sem egymás lelkéről beszélgettünk, hanem folyamatosan a színházról sztorizott, meg tanított, amit én meg lelkesen szívtam magamba. Amikor meghalt, az a fájdalom és keserűség végképp megkérdőjelezhetetlenné tette bennem, hogy végig fogom vinni azt, amit együtt elkezdtünk.

Emlékszem, sokat beszélgettünk a 27-esek klubjáról, hisz akkor még csak 21 éves voltál. Legalább annyira kódolva lehetett volna egy ilyen jellegű tragédia a te sorsodban is.
   –   Én azt érzem, hogy még most is folyamatos kontrollt kell tartanom, hogy egyben maradjak. Főleg abban az időszakban, emlékszem hogy nagy küzdelmeim voltak a démonaimmal. Sokszor az tartott csak egyben, hogy volt munkám és a munkáimat mindig komolyan vettem. Aztán ahogy idősödtem, és egyre több felelősségteljes dolog talált meg, úgy egyre jobban kordában tudtam tartani ezeket. A mai napig nekem a feladat a legfontosabb, ezért nem lépek át sosem bizonyos határokat. Nem mondom, hogy nem játszottam még másnaposan, de mindig időben behúzom a kéziféket.

Kinek akarsz megfelelni? Önmagadnak vagy a környezetednek?
   –   Azt hiszem, van bennem egy erős túlélési ösztön, és persze Zsolt története is mindig a szemem előtt lebeg. Az is motivációs forrás lett, hogy nekem semmi nem jött egyértelműen az életemben. A kudarcaim és a kerülőutak csak erősebbé tettek, nem pedig eltántorítottak. Ezenkívül van bennem egy nagy adag egészségtudatosság is. Sokat sportolok, odafigyelek a táplálkozásomra. Van egy folyamatos törekvésem az egyensúly megtartására.

Emlékszel arra, hogy mikor érezted először azt, hogy a megtépázott önbizalmad helyreállt?
   –   Nem igazán tudom egy darabhoz kötni, inkább fokozatosan alakult ki, hogy egyre több helyre hívtak, egyre jobb visszajelzéseket kaptam, és ezáltal kezdtem egyre magabiztosabbá válni.

Hogy találtak meg az egyes színházi munkák?
   –   Van ebben egy szerencsefaktor is, vagy ha úgy tetszik véletlen. Amikor az Új Színházból eljöttem, gyakorlatilag semmi biztos munkám nem volt. De aztán bejött egy olyan lehetőség, hogy a Petőfi tévén vezethettem egy gyerekmagazint. Emellett több olyan emberi találkozásom volt, amiből később számos lehetőség és munka lett. Például a te ajánlásodra kerültem bele a Teljes napfogyatkozásba, és játszhattam el Rimbaud szerepét, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, ahol aztán még több szerepet kaptam, és a mai napig vannak előadásaim. Zsolt révén kerültem be a Caligula helytartója előadásba, amit Zsámbékon mutattunk be, és még most is megy a Szkénében.

A Rózsavölgyi Szalonba Császi Ádám hívott, akivel korábban az első nagyjátékfilmemet forgattam (szerk: Viharsarok).  Azt vettem észre, hogy ahol egyszer dolgoztam, oda később mindig visszahívnak. Most például ilyen a Játékszín. Tavaly átvettem egy szerepet a Primadonnákban, azóta a Legénybúcsúba is bekerültem, most pedig már egy új bemutatóra készülök velük. Én sosem voltam az az alkat, aki csak egy fix helyen szeret lenni, egy fix társulatban. Mindenhol, ahol játszom, szeretem magam otthon érezni, de közben a szabadságra is nagy igényem van.

Ha egyetlen előadáscímet kellene mondanod, amiből a legtöbbet tanultál, és amiért a legnagyobb visszaigazolásokat kaptad, mit választanál?
   –   Talán a Túlélőt. (szerk.: A Chuck Palahniuk azonos című regényéből készített monodrámát V. Á. alkalmazta színpadra, rendezte és játssza egy személyben.)

Megmondom őszintén, hogy számomra is egészen megdöbbentő a teljesítményed abban az előadásban. Kivételesen ritka színházi élmény.
   –   Ez is a magabiztossághoz kötődik. Amint az ember kezd hinni magában, és hisz abban, hogy érvényes és releváns, amit csinál, abban a pillanatban olyan energiák szabadulnak fel, ösztönösen, olyan színek és ritmusok jönnek ki, amire alapból, tudatosan, görcsből nem lenne képes az ember. Persze nagyon sokat dolgoztam a Túlélőn, írtam, és raktam össze a gondolatokat, de alapvetően az egész mégis ösztönből jött. Számomra is megdöbbentő volt, hogy mik jönnek ki belőlem. A színház által fedeztem fel, hogy ilyen mélységű, adott esetben sötét energiák is vannak bennem.

A színházon kívül nem volt ilyen élményed?
   –   Egyszer, amikor ellopták a biciklimet, üvöltve futottam éjszaka az utcán, és azt éreztem, hogy embert tudnék ölni. És arra is emlékszem, hogy közben meg azon gondolkodtam, hogy: „ezt az állapotot, jól jegyezd meg, mert majd a színpadon jól fog jönni!” Akkoriban próbáltuk a Madárkát, aminek a végén, a nagy kiborulásomban, ezeket az energiákat nagyon jól fel tudtam használni. Ezelőtt soha nem üvöltöttem igazán az életemben. Úgy érzem, hogy nem tudtam üvölteni. Ezután volt az, hogy a színházban is képes voltam rá.

Én nagyon sokáig azt gondoltam rólad, hogy te olyan ösztönös színész vagy, aki képes fejjel menni a falnak. Őszintén megdöbbentem, amikor mondtad, hogy ezekben a szélsőséges érzelmi állapotokban is folyamatosan kontrolálod magad.
   –   Igen, mindig minden helyzetben ott van a tudatom. Sosincs olyan szintű, amatőr kontrollvesztés, hogy veszélyes legyek magamra vagy másokra. Ez lehet, hogy összefüggésben van azzal, amiről az elején beszéltünk, hogy: miért vagyok ennyire egyben? Mert bennem mindig van egy feedback. Én sosem tudok annyira berúgni, hogy ne emlékezzek rá másnap. Mintha lenne egy jelzőlámpa az agyamban, ami villog, ha elkezdene túlhevülni a turbina.

Eddig ezek a deviáns szerepek gyakrabban találtak meg, de mintha most már a humorodat is kezdenék felfedezni a rendezők.
   –   Gyerekkoromban minden közegben nagy mókamester voltam. De a színpadon a humor, csak úgy, mint az agresszió, egészen másképpen működik. Most harmincon túl kezdem felfedezni, hogy tudom és egyre jobban merem is használni a humoromat. Ehhez nekem nagyon fontos a közeg. Azzal tudok igazán elememben lenni, és frappáns dolgokat mondani, akivel van egy olyan energetika. Amúgy ennek köszönhetem az HBO-s szerepemet is. Bálint(szerk: Szentgyörgyi Bálint, rendező) meglátott anno a Thália  Caféban, egy ferde estén, ahol nagyon elememben voltam, és ezt akkor ő megjegyezte. Aztán fél évvel később felhívott, hogy van egy pilot, amiben az egyik szerepben rám gondolt. Azon a forgatáson, olyan alkotói szimbiózis alakult ki közöttünk, hogyha valakinek a jelenlétében folyik ki belőlem a hülyeség, akkor az ő.

Máté szerepe A besúgóban, mintha egy kicsit segítené számodra a váltást, ami óhatatlanul eljön egy színész életében, ahogy öregszik.
   –   Igen, most nehéz hova tenni. Lassan kiöregszem a „cuki”, deviáns kamaszsrác szerepekből, a „mini bradpitt” karakteremből. Most már egy harminc fölötti csávó vagyok, kezd szűkülni a paletta, de én ezen nem izgulok. Szeretem úgy élni az életemet, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm. És ha mondjuk eljön egy olyan időszak, akár azt tudjam mondani, hogy eddig voltam színész, és nézzük meg, hogy mi az a másik szegmense az életemnek, vagy akár ennek a szakmának, amibe új kihívást tudok találni.

Tehát még ezt is el tudnád képzelni?
   –   Igen. Most pont azon gondolkodom, hogy szeretnék egy produceri és gyártásvezetői képzést elkezdeni, mert érdekel a film és sorozatkészítésnek ez a kreatív része. Hogyha bármikor jön esetleg egy szakmai hullámvölgy, tudjak mihez kezdeni. Nekem fontos, hogy legyen egy B-tervem.

Én még nemigen érzem indokoltnak a B-tervedet, hiszen eléggé aktív időszakodat éled. Most is próbálsz egy új darabban, a Játékszínben.
   –   Igen, az Adáshiba című darabban, amit Bagó Berci rendez és a Játékszín és a Székesfehérvári Vörösmarty Színház közös előadása. Bár ez egy 70-es években született darab, sajnos amiről szól, az szinte még aktuálisabb, mint volt. Egy átlagos születésnapi összejövetel, amikor együtt van a család, de valójában még sincs együtt, mert senki nem figyel oda senkire. Érdekes, hogy az én szerepem megint egy 19 éves srác, de egyáltalán nem agresszív vagy deviáns, hanem egy nagyon lelkes, tiszta karakter. Én úgy tekintek rá, hogy ő jelenti a reményt a család számára, és mindent elkövet annak érdekében, hogy újra összehozza őket. Az energiáimat most egészen másképpen kell használnom. Eszköztelenebbnek kell lennem, mint ami belőlem ösztönösen jönne intenzitásban. Nem játszottam még hasonló karaktert, úgyhogy küzdök is vele rendesen.

Említetteken kívül milyen előadásokban játszol még?
   –   Az Átriumban a 12 dühös emberben és az Isteni végjátékban, a Rózsavölgyi Szalonban pedig a Diplomácia című előadásban. A B32 Galéria- és Kultúrtérben a Mit tennél, ha ma meghalnék? című előadásomat, a síbalesetem miatt, sajnos egyelőre nem tudjuk műsorra tűzni, de ugyanitt a Túlélőt viszont minden hónapban játszom.
A Szkénében, a Kartonpapa és a Caligula helytartója van műsoron, ez utóbbit tulajdonképpen csak érzelmi okok miatt játszom, mind a mai napig. Mert szinte nem is színészi feladat, csupán egy néma szerep, aminek a nagy része díszlettologatásból áll. De egyrészt azért is fontos számomra, mert nagyon jó feedback, hogy innen indultam, másrészt pedig Zsolt ezeken az estéken, még fokozottabban velem van.