Az ilyen döntésekre mindig lehet elméleteket alapozni, le lehet belőlük vezetni akár egy egész előadás értelmezését. Csak nem biztos, hogy érdemes.

Ezúttal sok egyéb eltérés is föltűnt, díszletben, játékban, fordításban, a címszerelők színészi alkatában, csak éppen a lényegi, gondolati, eszmei alapállás komoly differenciáját nem tudtam belőlük kiolvasni. Ilyen mindjárt a díszlet radikális különbözése. Ambrus Mária kecskeméti munkája zsúfolt nyomornegyedet ábrázol, amelynek közepén a címszereplő otthona le-fölmozgó madáretetőre emlékeztet, legalábbis szemből, mert olykor a díszlet megfordul, ilyenkor, hátulnézetből inkább valami csőszerű sikátort, hosszú, szögletes alagutat idéz fel. Székesfehérváron viszont Vereckei Rita azt a paradoxon képes előállítani, hogy díszlete hatalmas is, meg nincs is. Két oldalt fölnyúlik a magasba, és jobboldalt szükség szerint kibújik belőle Sen Te trafikja festett polcokkal ás árukészlettel. Hátul hatalmas vetítővásznon láthatunk mindenfélét háborús romoktól tengerparti luxusstrandig, ahol néha a Szecsuanba látogató istenek is megjelennek, hol fürdőruhában vidáman mulatva, hol bundákban, fagytól dideregve.

Mindezek következtében Bagó Bertalan székesfehérvári rendezése valamivel elevenebb, mozgalmasabb, érdekesebb, mint a szerényebb, kopottabb kecskeméti. Ebből azonban nem következik, hogy bármelyik tartalmasabb lenne a másiknál. Mindkettőből nagyjából azonos erővel árad Brecht külön pályákon futó didaxisa és gazdag életismerete. Mert ez a ravasz szerző egyfelől sulykol egy mélyen igaz, de semmiképpen sem túlságosan eredeti gondolatot a kizsákmányoló kapitalista társadalomról, mely szerint ebben a világban minden a visszájára fordul, a jóság is csak gonoszság révén érvényesülhet, ha nem akar azonnal elpusztulni. A szerencsés Sen Te, akit jóságáért megjutalmaznak az istenek, a jutalmat csak úgy tudja jó célokra fordítani, ha a szívtelen nagybácsi jelmezében könyörtelen szigorral bánik embertársaival, végül pedig kapitalista üzemet létesít, ahol kizsákmányolás ellenében képes munkát és kenyeret adni nekik.

Az ilyen vérlázító igazságok felismerésének azonban az a sorsa, hogy vagy előbb-utóbb kikopnak az életből vagy beletörődünk a változtathatatlanba, annyira, hogy meg is feledkezünk az egykori háborgásokról, lázongásokról. Nem is attól lett Bertolt Brecht nagy drámaíró, hogy eszméit törhetetlen buzgalommal sulykolta, hanem attól, hogy eredeti módon látta és ábrázolta az embert.

Egyszerre didaktikus absztrakcióval és realisztikus plasztikussággal. A kínai környezet legnagyobb előnye, hogy keleties elvontsággal és európai színgazdagsággal egyszerre dolgozhat a szerző. Mellékszereplői nem egy-, hanem kétvonású karikatúrák, akik ellentmondásokat hordoznak magukban. A jószándékát sokszorosan bizonyító vízárus csal a mércéjével. A gazdag borbély kegyetlen, lélektelen és fukar, ám szerelmében szélsőségesen nagyvonalú. A háztulajdonosnő könyörtelen és számító az üzleti életben, de érzékisége megvesztegethetővé teszi.

Kecskeméten Zsótér Sándor a szereposztással rájátszik az emberek felcserélhetőségére is. Egy-egy színész több szerepet kap, aminek alkalmasint tartalmai jelentése is van. Az istenek részt vesznek a lényegében számukra rendezett színjátékban, holott nem lenne szabad beavatkozniuk. Nagy Viktor szabja meg a stílusukat, kék overálban egy brigádvezető buzgalmával irányítja a megfigyelő különítményt.

Székesfehérváron viszont markáns egyéniségükkel tűnnek ki és különülnek el egymástól is a megvilágosodottak. Gáspár Sándor, Tóth Ildikó és Derzsi János folytonos vitában áll egymással, kiváltképp az utóbbi tűnik ki közülük hajlamával az elnéző engedékenységre. A jóságos Sen Te méltatlan szerelmét Kecskeméten Szemenyei János jóval rikítóbb cinizmussal adja, mint Székesfehérváron Nagy Péter, akinél inkább mintha gyengeségből eredne az érzéketlen cinizmus.

Ám a legélesebb különbség a címszereplőkben mutatkozik, amelyet két nagyszerű, de alkatilag kívül-belül is teljesen különböző színésznő játszik. Trokán Nóra finom és törékeny, az ő kecskeméti Sen Téje sohasem változik igazán gonosz nagybácsivá. Mindig meglátszik rajta a szelídség, a jámborság, a jóakarat. Petrik Andrea alkatából árad az erős jellem, a gyakorlatias tettrekészség, az erő ahhoz, hogy a jég hátán is megéljen. Neki inkább lehetne akár második személyisége is Sui Ta. A címszerep mindkét értelmezése egyaránt jogosult, egyik sem lóg ki a maga előadásából.

Ha az ország két színházában egyszerre ugyanaz a darab jut eszébe két érdekes, eredeti gondolkodású rendezőnek, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy kell lennie valaminek a levegőben, amire pont ez a mű rezonál. De csupa általánosság jut az eszembe, nagyjából azok, amik az írót is foglalkoztathatták a maga korában. És nem is árt ezekre emlékeztetni. Mégis mindkét előadásból hiányzik valami, amitől igazán közel kerülne mostani bajainkhoz.