Vannak emberek, akik elmenekülnek onnan, ahol születtek, mert úgy érzik, hogy ott nem tudnak fejlődni, mások viszont egész életükben ugyanazon a helyen maradnak, mert csak ott tudnak fejlődni, ahol a gyökereik vannak. Az előbbiek úgy cipelik a történeteiket, mint nehéz poggyászt, az utóbbiak súlyos gyökereikkel együtt építik saját történetüket.

Ezek az emberek egy városban találkoznak, mondjuk Kolozsváron, de nem feltétlenül: egy technologizált, fiatalos, turisztikailag látogatott, multikulturális városban, amelyről jó kép alakult ki, és a fotógráfusok szerint a legjobb fotót az „arany órában”, napkeltekor vagy napnyugtakor lehet készíteni, amikor a fény meleg és lágy. Az arany óra vakító fényén túl vannak azonban az emberek és az ő történeteik, amelyek összefonódnak, a beszélt nyelvtől függetlenül is. Mi történik, miután a lágy, meleg fény eltűnik?