A regény, MIÉRT ALSZOL A PADLÓN, egy briliáns és összetett prózai alkotás (olyan egész - a tanár szavaival élve - melyhez semmit nem kell hozzáadni, és semmit nem lehet belőle elvenni anélkül, hogy megbontanánk az egység harmóniáját), így hát megengedtük magunknak, hogy olykor-olykor szakítsunk az eredeti szöveggel, távolodva közelítünk felé, hogy miközben színpadi nyelvvé formálunk egy szépirodalmi művet, közelebb kerüljünk a regény lényegi mondanivalójához. Érdekelt bennünket a regény világa. A rendezés tehát jelenvalóvá, a színpadi valóság aktív részévé tette az írót, mint Író, aki előttünk jegyzi fel, rendszerezi és rendezi újra saját emlékeit.

HANA NAGYMAMA: “ Ülj le és írj, Darko! A világ nem fog magától felépülni.”

 A darab világának felépítéséhez mindannyian hozzájárultunk egy-egy téglával, ami a dramaturgi munka (Dubravko Mihanović meg én) tekintetében nagyon sokat számított - az észrevételek, a befogadás, a felhasznált részletek érzékeny és értő kiválasztása egy nálunk jóval hatalmasabb és súlyosabb alapanyagból, mely olyan elevenen él a szerzőben és a kollektív köztudatban az általa hordozott üzenet és a háborús emlékek miatt. 

DARKO: Leírtam, hogy soha többé semmi ne bánthassa már. Hogy soha többé semmi ne bántson már senkit sem!”

Senkit. Semmi.

Soha.

Ezért meséltük el ezt a történetet. - Mina Petrić, dramaturg