Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves közönségünk!

Vannak előadások, amelyek után – ahogy mondani szokás – nem könnyű megszólalni. Túlzás nélkül állíthatom: vannak évek is, amelyek végeztével nagyon nehéz megszólalni az elégedett számvetés és a reménykedő jövőbe tekintés hangján, egy óévbúcsúztató, ünnepi színházi estén, pezsgőt emelve a színpadon. 2022 ilyen év volt az emberiség történetében, amelyre színházi emberként nehéz volna nem reflektálnom, tekintve, hogy művészetünk elválaszthatatlan a társadalomtól, amely körülveszi: annak organikus részeként kínál kritikus, hűséges vagy éppen görbe tükröt, esetenként pedig reménybeli alternatívát a valóságnak, amely mindnyájunk életét alakítja. Még akkor is ezzel a valósággal folytat párbeszédet, amikor éppen kiszakítani akarja belőle a nézőt – egy jobb, minőségibb, talán idealisztikusabb, de legalábbis emberibb és emberszeretőbb világ képét kínálva fel neki – olyanét, amilyet a ma esti előadás is kínált: boldog mesevilágét, ahol még az özvegyek bánata is örömbe fordul és végül mindenki ajkán boldog dal fakad…

2022, amint azt mindnyájan tudjuk, egyszerre volt egy világjárvány és egy még e percben is tartó, kegyetlen háború éve is, annak minden keserű következményével, amit mindnyájan érezhetünk.
De mégsem járványokról és háborúkról, energiaválságról és inflációról akarok beszélni Önöknek ezen az estén – és nem azért nem, mert szilveszter este van, amikor illenék talán szépet, kedveset hazudni. Félő ugyanis, hogy ha ezt tenném, méltatlanná válnék művészetünkhöz amelyet most egy egész alkotóközösség nevében képviselek Önök előtt. A színház ugyanis, számos közkeletű tévedéssel és hamis váddal ellentétben, a legigazabb és legőszintébb művészet – a jó színház legalábbis mindig az.

Értő nézőjét sohasem veri át és semmilyen körülmények között sem hazudik neki, akkor sem, amikor kézen fogva őt egy idealisztikus világba vezeti, terápiás céllal, ha tetszik – mert a színház tudja, hogy egy siralmas világ fölé hajolva csak két dolgot lehet érdemes tenni: sírni, ahogyan Jézus sírt Jeruzsálem fölött, és nevetni, ahogy csak a gyermekek tudnak, játszva nevetni, a legnehezebb körülmények között is. Ezt a két állapotot tükrözik itt, a fölöttünk elhelyezkedő, egész világot elsirató és szembe kacagó maszkjaink is, a színházművészet ősi szimbólumai, szeretett színpadunk fölött.

Mi ezt a két utat kínáltuk Önöknek 2022-ben is, és most visszatekintve az elmúlt esztendőre, köszönettel emelem majd fel a pezsgőspoharat, amiért Önök, szeretett közönségünk, az elmúlt év során már egyre nagyobb számban, az új évadunkban pedig már a pandémia előtti időket felidéző teltházakkal csatlakoztak hozzánk és tartottak velünk sírva és nevetve, kalandos útjainkon.

Önöknek hála, gazdag és eredményes évet zárhattunk újra és négy szép teltház előtt vehettünk búcsút az óesztendőtől.

Sok évtizedes óévbúcsúztató hagyományainkhoz híven idén is számvetést készítve magamban az elmúlt esztendő fontosabb eseményeiről, magam is meglepődtem, hogy annyi nehézségünk közepette, egy ilyen zűrzavaros és sokszor kiszámíthatatlan esztendő kontextusában is milyen gazdag évet zárt a Harag György Társulat. Ünnepi év volt ez, amelyet a mi gyönyörű, 130 éves színházépületünk „születésnapjával” indíthattunk: emelkedett hangulatú ünnepi hétvége keretében emlékezve meg arról az erőfeszítésről, amit Szatmár az 1890-es évek hajnalán hozott meg azért, hogy mind a mai napig saját – és nem akármilyen! – színháza lehessen, megszámlálhatatlan színházi találkozás bőlcsője és otthona. Ahogy 130 évvel ezelőtt, úgy ez év januárjában is a budapesti Nemzeti Színház művészei léptek elsőként színpadunkra és nyitották meg 2022 rangos színházi eseményeinek sorozatát.

Különleges pillanatokban, fontos szakmai és közönségsikerekben pedig nem volt hiány ebben az évben sem. Raszputyin című, a februárban kirobbant háború kontextusában újfajta, szomorú aktualitást nyert előadásunk folytatta több éves diadalmenetét, és a magyar fővárosban történt Nemzeti Színházbeli bemutatkozását követően, a MASZÍN Magyar Színházi Szövetség által szervezett bukaresti magyar színházi hét, a BUKFESZT keretében meghódította a román főváros közönségét is. De eljutott Nyíregyházára, Sepsiszentgyörgyre, Nagyváradra, és épp az előttünk álló új év első hónapjában készülünk vele Temesvár és Debrecen színházaiba is.

Az Albu István által rendezett Woyzeck-előadásunk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának programjában szerepelt (a produkció képi világa pedig fontos díjat is szerzett, Szőke Zsuzsa díszlettervező munkáját dicsérve). Illatszertár című előadásunkkal részt vettünk Gyulán, az Erdélyi Héten, az Anconai szerelmesek című produkciónk pedig Mikházán gazdagította a Csűrszínházi esték kínálatát.
De fontos meghívásokat kaptunk a jövőre nézve is: a határon túli színházak közül egyedüliként, mindjárt három fesztiválmeghívással is büszkélkedhetünk a jövőre Magyarország által rendezett Színházi Olimpia országos programsorozatába: az említett Raszputyin-előadásunkat a debreceni Csokonai Színház, az ugyancsak Sardar Tagirovsky által rendezett Csongor és Tündét a budapesti Thália Színház, a Woyzecket pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház látja majd vendégül a több hónapos nemzetközi színházi seregszemle programjának részeként.

De nemcsak művészeink munkáját kísérte számos szakmai siker és elismerő visszajelzés 2022-ben. A színház világában ritka pillanat, amikor a háttérben működő, elszántan dolgozó „láthatatlanok” szinte észrevétlen munkáját is észreveszi valaki – legyen szó portásról, kellékesről, díszletmunkásról vagy akár magáról a vezérigazgatóról. A 2022-es év azonban még ilyen, ritkaságszámba menő elismerést is tartogatott intézményünknek, Stier Péter, akkori adminisztratív igazgatónk, jelenleg megbízott főigazgatónk munkájának elismeréseképpen, akinek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület adományozott Gróf Bánffy Miklós-díjat, több évtizedes kultúraszervezői és kulturális menedzseri munkájáért.

Legnagyobb eredményeink azonban ezúttal sem a fesztiválszereplések, díjak, meghívások és elismerő szakmai kritikák sorában keresendők – hiszen azokat ebben az évben is, mint mindenikben, Önökkel közösen valósítottunk meg. Kevés romániai színház mondhatja el magáról ugyanis, hogy ha nehéz, küzdelmes építkezés árán is, de a 2022-es év végére sikerült volna megközelítenie a pandémia előtti nézettségét, teltházait – mi azonban még ezzel a nem mindennapi eredménnyel is büszkélkedhetünk, szeretett szatmári közönségünknek, gondosan épített műsorpolitikánknak, fenntartóink és mecénásaink önzetlen támogatásának és művészeink, háttéralkalmazottaink kitartó munkájának köszönhetően.
Az elmúlt esztendő egyik legjelentősebb – és nemcsak számunkra, de az egész romániai kisebbségi színjátszás számára kiemelkedően fontos – színházi eseménye az Interetnikai Színházi Fesztivál szatmári újjászületése volt. Nemcsak az ötletgazda, az áldott emlékű Zsehránszky István szellemi hagyatékának, örökségének tartoztunk ezzel, aki elsőként ismerte fel egy közös kisebbségi színházi fesztivál, a romániai magyar, német, zsidó és roma társulatok seregszemléjének szükségességét, de városunk színházszeretetét és kulturális sokszínűségét is reprezentálni tudtuk általa.

Hol máshol indulhatott volna újra a pandémia keserű kényszerszünete után ez a rangos, országos jelentőségű fesztivál, méghozzá a közönség kiemelkedő érdeklődése mellett, mint éppen itt, Szatmárnémetiben – ebben a minden szempontból különleges színházi városban, a szatmári magyar, román, sváb, zsidó és roma közösség közös otthonában? És hol máshol, mint éppen ebben a színházépületben, amely annyi újrakezdés otthona volt már az elmúlt 130 évben is?

Itt indult újra az éppen az 1848-49-es szabadságharc éveiben épült első kőszínház lebontása után a színházi élet Szatmáron. Itt indult újra a magyar intézményes színjátszás Harag György vezetésével, miután 1948-ban felszámolták a kommunista hatóságok a magyar társulatot. Itt indult új jövő felé a város magyar közössége is a rendszerváltás után, éppen ebben a teremben alapítva meg saját érdekvédelmi szervezetét. Ebben az épületben kezdtünk újra annyiszor mindent mi, szatmári magyarok – ezen a különleges helyen, amely maga is főnixként feltámadó otthona volt közösségünknek, hiszen még a második világháború után is újjáépült füstölgő romjaiból, fennen hirdetve az őt létrehozó közösség kérlelhetetlen kitartásának és színházszeretetének erejét.

2022-ben is nehéz, fáradságos, de örömteli újrakezdések és elindulások bölcsője volt ez a színház – és nemcsak hivatásos színházi előadásoké. Itt indult útjára a társulatunk egykori művésze és igazgatója, édesapám nevét felvevő Bessenyei István Országos Diákszínjátszó Fesztivál is, a Kölcsey Főgimnázium szervezésében, társulatunk társszervezésében – a magyar színjátszás jövőjébe történő befektetésként…
Megannyi újrakezdés és indulás sorakozik előttem az elmúlt év képzeletbeli leltáraként. Újraindítottuk ifjúsági- és diákbérleteinket, újra megszólítottuk nagybányai és nagykárolyi bérleteseinket és újra testközelben, közös ünnepléssel emlékeztünk meg a magyar költészet ünnepéről is, immár hagyományossá vált rendezvényünk keretében. Az elmúlt évtized során először, együttműködést kezdeményeztünk a szatmárnémeti filharmóniával is – amelynek gyümölcsét élvezhették ezen a mai estén, a zenekari árokban helyet foglaló művészek csodálatos muzsikájának köszönhetően.
Ennyi kezdet és újrakezdés után az ember egy mégoly vészterhes esztendő végén is, amilyen a 2022-es év volt, nehezen tud másként megszólalni, mint a hála és a köszönet hangján.

Megköszönni tartozunk, hogy fenntartó önkormányzatunknak, támogatóinknak és hűséges közönségünknek hála, most, ebben a percben, amikor a világ tele van jéghideg, sötét némaságba burkolódzó színháztermekkel, de még lebombázottakkal is, itt és most mi egy gyönyörű teltház jóleső melegében ünnepelhetünk. Megköszönni, hogy míg sok helyen bezárják a színházakat – ahogyan tették 1848-49-ben is – Szatmáron szélesre nyílnak Thália templomának kapui a közönség előtt, akárcsak akkor, a szabadságharc vérzivataros éveiben. Máshol talán elmaradnak, nálunk születnek és újjászületnek a fesztiválok, évadok, színházi események. Máshol talán gyéren csordogál, Szatmáron özönlik a lelkes közönség az előadásainkra.

Minden nehézség ellenére, én most ezzel a hálával tekintek vissza a 2022-es évre tehát, megköszönve, hogy mellettünk voltak – és megköszönve művészeink és alkalmazottaink elhivatott munkáját is, az Önök szolgálatában.

Ebből a számtalan újrakezdésből merítek továbbá reményt is, abban bízva, hogy a 2023-as esztendő talán a béke és az újrakezdés éve lehet az egész világ számára – nekünk pedig a további boldog színházi találkozások esztendeje.

Ebben a reményben kívánok Önöknek sikerekben gazdag, boldog új évet, bort, búzát, de legfőképpen békességet – és számos lélekemelő színházi estét az új esztendőben is!

Boldog új évet!