Indul a frontra a menetszázad. Kavarog a por a kis magyar mezőváros utcáján. “Várni fogok magára, László! – kiált Viktória -, én más férfié nem leszek soha!”

László a szeretett nő nevét imádkozza bele a mennydörgéses tűzfergetegbe, amikor szuronnyal rohamozza meg az ágyúkat. Elfogják a vörös katonák. Halálra ítélik. Megszökik. Keresztül-kasul menekül fél Szibérián, végül eljut Pekingbe. És egyszer csak – mi ez, rémálom? – Viktóriát látja egy elsuhanó automobilban, egy elegáns férfi mellett…

Nem, ez nem álom: Viktória valóban feleségül ment a Pekingbe akkreditált amerikai nagykövethez.

Dehát ez hogy lehet? Hiszen mi az operett szépséges világában vagyunk, és nem odakint, a libabőrös, csúnya valóságban – itt a szerelmesek hűek szoktak lenni egymáshoz, és a kalandok végén egymáséi lesznek. Atyaég! Hogy lesz ebből heppiend?

A történet megannyi helyszíne a zenei világára is kihat: Ábrahám Pál nagyoperettje az egzotikus kínai hangzásvilágot vegyíti a magyaros dallamokkal és a dzsesszes hangzással, s mindez Novák Eszter rendezésében is különös hangsúlyt kap.