Visszhang 2007.
Ha valahonnan, ahol a színházat
annak tekintik, ami, és nem orfeumnak, bánat és gondűző intézménynek, idetévedne
hozzám valaki és megkérdezné, vajon melyik Budapest legjobb színháza,
gondolkodás nélkül felelném: a Krétakör. Ízléseken persze lehet, de nem érdemes
vitatkozni, így fogadják el, nekem újmagyarul mondva ők „jönnek be” a
legjobban.
Ma már nyilvánvaló, Schilling egyik elévülhetetlen érdeme lett, hogy
évről-évre színházba járó embereket teremt jószerivel bárkiből, sőt
ennél talán többet is: olyanokat, akik őszintén és bátran gondolkoznak
a látottakról, és egyből reagálnak, ha úgy adódik, kritizálják azt.
Ezek a kommentek pedig kellő idővel beépülnek az előadásba, annak
részévé válnak.
Komolyan
kérdem: hol vagyunk azoktól a sztárokra nyáladzó sznoboktól, akik előtt
szinte már megbukni is külön bravúr? A Krétakör a kezdetektől
nagykorúnak tekinti minden nézőjét.
Nagy Gergely Miklós, A7, 2007. október 5.
A magyar színházban nem történt meg a rendszerváltás, megmaradt szocialista állami nagyvállalatnak, amely gálánsan és óriási ráfizetéssel gondoskodik arról, hogy a közönség hozzájusson a Marica grófnőhöz. Az országos színházi iparhoz képest apró pörsenés a Krétakör Színház. Létezése és működése - egyelőre még - elég ahhoz, hogy megkérdőjelezze a "történelmileg kialakult" állapotokat, amelynek tartósítása folyik.
Koltai Tamás: Az is bolond, aki teátristává lesz Magyarországon, Élet és
Irodalom,
2007. szeptember 28.