Mintha mikroszkóp alatt - Tom Stoppard Rock and Roll
Sőregi MelindaMintha mikroszkóp alatt Tom Stoppard Rock’n’roll című darabjának
felolvasásáról Tom Stoppard új darabja kasszasiker Londonban, és
jelenleg éppen ott játsszák, a Duke of York Színházban, ahol Jeremy
Irons főszereplésével a Gyertyák csonkig égnek is nagy számban vonzotta
a sznobokat. A bemutatót 2006 júniusában a Royal Court-ban tartották,
melyen Vaclav Havel és maga Mick Jagger is részt vett. A premiert
követően megjelent kritikákat olvasva nem egészen világos, hogy mi is a
siker titka. Dicsérik a szerző okosságát, a színészeket, a darab nagyon
emberi történetét, és utalnak Stoppard cseh származására, és a
rock’n’roll-ra, bírálják a bonyolult cselekményt, de nem írnak, vagy
keveset írnak arról, hogy miről is van itt szó. Miről is szól a
Rock’n’roll?
A Flórián téri moziban nincs Jagger és Havel,
Stoppardról is kevesebbet tudunk, de vannak emlékeink a szocializmusról
és a rock’n’roll-ról. Maga a környezet is hangulatba helyez, hiszen az
ütött-kopott teremben állni látszik az idő. Szellemidézésre alkalmas
hely. Stoppard története 1968-ban kezdődik, és 1990-ben fejeződik be: a
prágai tavasztól a bársonyos forradalomig kísérhetjük figyelemmel a
történelem alakulását – két helyszínen: Cambridge-ben és Prágában,
filmes vágásokkal. A főszereplő Jan éppen filozófia doktorijára készül
Cambridge-ben, amikor az oroszok bevonulnak Prágába. Úgy dönt, hogy
hazatér, ahol rövid ideig él még benne a változás lehetőségének
illúziója, majd be kell látnia, hogy a diktatúra nem enyhül. Börtönben
is ül, lemezgyűjteményét egy házkutatáskor összetörik az
államvédelmisek. Egy félig-meddig betiltott, underground együttes
tartja benne a lelket: a Plastic People of the Universe. Jannak
szenvedélye a rockzene: igyekszik nyugatról minden lehetséges lemezt
megszerezni. Angliai barátai is rendszeres küldeményekkel látják el.
Eközben
Cambridge-ben folyik az élet tovább: Jan korábbi tanára, pártfogója és
barátja, Max, aki egyidős a nagy októberi forradalommal (sic!), hosszan
kitart kommunista párttagsága mellett, és bőszen érvel a kommunista
társadalom mellett, míg a rákkal küzdő felesége, Eleanor, nem
politizál, inkább órákat ad Szapphó költészetéről. Lányuk, Esme, a rock
zenéért, és a Cambridge-ben élő Syd (eredeti nevén Roger) Barrettért
rajong. Stoppard számít rá, hogy nézői, olvasói ismerik Barrett
tragikus történetét: vele kezdődik a darab is. Egy pánsípos tűnik fel a
család kertjében, és a Pink Floyd 1967-es The Piper and the Gates of
Dawn című albumáról énekel. A fura alakot csak Esme látja, és jóval
később, már a nyolcvanas évek végén, egy cambridge-i boltban is
találkozik a pánsípossal, aki nem más, mint Syd Barrett, a Pink Floyd
alapító tagja.
Énekes, gitáros, dalszerző, és még a zenekar
nevét is ő találta ki. 1968-ban „kimaradt” az egyre népszerűbb
együttesből, pszichés problémái miatt, és néhány év szólókarrier után
visszatért anyjához Cambridge-be. Legendája folyamatosan épül, noha
évtizedek óta nem szerepelt nyilvánosság előtt, és zenével sem
foglalkozott a hetvenes évek közepe óta. 2006 júliusában halt meg.
Sokat idézett történet az „utolsó találkozás”, amikor 1975-ben Barrett
váratlanul beállított az Abbey Roadra, ahol a Pink Floyd a Shine on You
Crazy Diamond című számon dolgozott: egy Barrett-ről szóló dalon. A
tagok nem ismertek rá. Elhízott, kopaszra nyíratta a fejét, és a
szemöldökét is levágatta. Pink figuráját a Fal című filmben róla
mintázták.
Visszatérve a darabra: a szereplők, keletiek és
nyugatiak egyaránt, a rendszerváltozás után Cambridge-ben találkoznak
újra, és próbálják értelmezni a történelmi folyamatokat. Esme pedig
csak egyet akar: Jant, akit végig szeretett. A darab Prágában, a
Rolling Stones nevezetes koncertjén zárul, ahol Esme (Sárosdi Lilla) és
Jan (Katona László) már együtt „csápolnak”. Szép, kerek vég – happy
ever after. Az ismeretterjesztő funkció kipipálva: Stoppard rendkívül
pontos, adatai stimmelnek, látszik, hogy gondos kutatómunkát végzett.
Darabja epikus tabló. Ha esetleg nehezen követhető a sztori, akkor a
magyarázat a dráma, a konfliktusok hiánya. Ideális filmforgatókönyv
lehetne.
Kérdés, hogy a helyenként publicisztikává váló,
szövegcentrikus, sőt, erősen túlbeszélt darabot mi teheti számunka
izgalmassá? A kommunizmus bukásának bemutatása semmiképpen. A rock zene
társadalmi hatásának taglalása sem, hiszen ez inkább
illusztratív-informatív, a felszínt kapargató. Nem politikai darab, bár
sok szó elfolyik a baloldali eszmékről. A kulcs egészen a mélyben, a
látványos felszín alatt lehet. Andrei Şerban, a Krétakör
felolvasó-színházi estjének rendezője is arról beszélt a produkció
után, hogy számára a történelmi aktualitáson túl a bújtatott emberi
üzenet volt a fontos. Rendszerek jönnek és mennek, de az emberi
kapcsolat az, ami tartós és valódi lehet.
Stoppard
legutóbbi szövegei csillogóan intelligensek, nagy műveltségről
árulkodnak, finoman szellemesek, és jobbára értelmiségiek, tanárok
között játszódnak. Ez itt sincs másképp. Leckét kapunk Szapphóból és
filozófiából egyaránt. A Krétakör társulatának eddig pályafutása szöges
ellentéte Stoppard verbális színházának. Végig szikrázik a feszültség a
szöveg és a színészek között. Maguk is küzdenek az angol szellemmel, a
hatalmas mennyiségű, sokszor fölöslegesen elmondott szóval. A játék
akkor válik harmonikussá, természetessé, amikor drámára ad lehetőséget
a szerző. Mintha a színészek a maguk felfedező útjába avatnák be a
nézőket: partnerséget kínálnak egy számukra szokatlan színházi
gondolkodás megismerésében. Valójában ettől tud izgalmas lenni az este
– maratoni hosszúsága ellenére is.
A játéktér baloldalán
Cambridge, jobb oldalán Prága, azaz szék és asztalok mindkét oldalon.
Hátul plazmatévére vetítve látjuk a szerzői utasításokat, így ügyesen
és gyorsan megy a navigáció térben és időben. A két „város” között
pedig a színészekből álló zenekar játszik élőben - magyar underground
számokat, ezzel jelezve, hogy a darabban szereplő Plastics-nek akadtak
magyar megfelelői. Şerban, a román színház nagy mestere, aki évek óta
New Yorkban tanít, gördülékenyen, pontosan, követhetően vezeti a
játékot. A cél, hogy képet kapjunk a műről. Természetesen érezni, hogy
mely pontokat tekintenek az alkotók problémásnak, és melyekkel tudnak
azonosulni. Végig finoman eltartják maguktól a darabot: mintha
nagyítóval vennék azt szemügyre, éppen úgy, ahogyan maga Stoppard is
kezeli a történetet és figuráit.
Gyönyörű jelenet lett a
háromszereplős Szapphó-kurzus, ahol Eleanor (Csákányi Eszter) a férje
szeretőjét, Lenkát (Péterfy Borbála) tanítja, és a férj, Max (Scherer
Péter) is odanyomakszik harmadiknak. Egyfelvonásos kamaradráma,
szikrázóan drámai jelenet. Csákányi Eszter megrázóan mutatja meg a
nőisége maradványaiért küzdő rákos asszony szenvedéseit, akinek egyedül
a szelleme a régi, miközben egész testét szétrombolja a betegség.
Férjével folytatott utolsó beszélgetése is beleivódik az emlékezetbe:
„Nem vagyok azonos a testemmel. A testem nélkülem semmi.” – mondja
Eleanor, és élete hátralévő részére Max lelkét akarja, amivel szereti
őt, és nem az „agyát”, amivel folyton a pártról, a politikáról fecseg.
A
Rock’n’roll eredeti formájában inkább kulturális katalógus, mint dráma,
de a felolvasás bizonyította, hogy érdemes volna komolyabban
foglalkozni vele, a szöveg mélyére ásni, természetesen megnyirbálni
„szómenéseit”, és elgondolkodni, hogy mi is történhetett az elmúlt
negyven évben Cambridge-ben, Prágában, és persze Budapesten.