Érthetetlen ellenállás

A barcelonai sajtós egy kedves kis étteremben a baszkokról mesél. A baszk, mint tudjuk önálló nép, akiknek egy csoportja nacionalista vágyból fegyvert ragadott, kivívni függetlenségüket. Ebben a kérdésben, úgy tűnik, még maguk között sincs teljes egyetértés, nem hogy nagy Spanyolországban. Mindenesetre a szabadság szent nevében már jó sok arcot sikerült levegőbe röpíteni, fejbe lőni, megnyomorítani. Baszkföldön rendszeresek az olyan utcai dzsemborik, mint a mi kis "forradalmi" kőhajigálásunk (repül a nehéz kő, ki tudja...), tankos, gyújtogatós, zászlólengetős (kardos, baszós, partraszállós) hangoskodásunk, bocs, demonstrációnk. A baszk ön-, és közpusztító nép. Elnézést, egy részük. Bár már másfél(!) éve nem robbantottak egy utcán, téren, bevásárlóközpontban sem, a lány andalúziai szülei mégsem mernek Baszkföldre utazni. Igazuk van, a franc akar megpörkölődni, ha nem muszáj. Kár, hogy egy gyönyörű táj a felületén tapasztalható gyűlöletnek köszönhetően válik a külvilág számára látogathatatlanná, s idővel érdektelenné. Kár, hogy a baszk, az európai zsargonban a terrorista szinonimájává silányult. Nehéz ugyanis szabadságharcosnak nevezni egy olyan mozgalmat, amely eddig elsősorban célzott likvidálásaival hívta fel magára a figyelmet.
A baszk gazdaság mindezek ellenére az egyik legfejlettebb az országban (a csendes többség ott is inkább melózik, ha lehet), s miután a szegényebb déli vidékek, mint a szívacs szívják fel magukba az északiak adóját, ez is csak olaj a tűzre. A probléma ismerős, de vajon hogy venné ki magát, ha Győr-Moson-Sopron gazdasági okokra hivatkozva követelné a keleti régióktól való függetlenségét, s ezért a záhonyi mozdonyfordító felrobbantásától sem riadnának vissza.
A korrodálódott közösségi szellem nyilván nem segíti elő a gazdaság kiegyensúlyozottságát, ezáltal még inkább erősíti a megosztottságot, a feszültség előbb-utóbb eszkalálódik, ami egyszerre növeli a határokon belül és kívül tapasztalható bizonytalanságot. Ez utóbbi persze ritkán érdekli a masszív ellenállókat (demonstration warriors), de vajon a mai viszonyok között megengedhető egy nép, vagy népcsoport számára, hogy lemondjon a nála civilizáltabbakkal való kapcsolatáról. Aki meg nem vendégszerető, ahhoz vendég se szívesen jár. Kész passz.

Egy katalán turista

A gironai szervezőlány kelet-európai körútra indult. Autóval. (Highway to Hell) Magyarban egy helyütt rosszkor fordult le, rossz helyen. Magyar rendőr tüstént büntet. Nincs apelláta, hogy véletlen volt, meg nem is járt arra senki, szabály az szabály, mi így élünk errefelé, szeretjük a rendet. Betartatni. Lány fizet, hivatalos közeg lelép. Nyugta nyista. Welcome to Hungary. Nem is értem, mit csodálkozunk azon, hogy a totál-brutál 23-án Tibiék nem viseltek magukon azonosítót. Az lett volna csak az önazonos viselkedés, ha a pénzt is elszedik attól, akinek az arcába lépnek. Ők is az országimázson dolgoznak: nyúld le a gecit! Gratulálunk.

A kiegyensúlyozottság jegyében

Ugyanez a lány, ugyanakkor lebeszél a gironai taxisokról, mondván, ha megígérik sem érkeznek pontosan, sőt van olyan is, hogy ki se jönnek. Hoppá, ilyen nálunk nincs. Mert, hogy hosszabban visznek rövidebb úton, meg nem ketyeg az óra, mert fejben számol a sofőr, és hát a sláger: nincs apróm, ha nem gáz, ez mind ok.
De olyan nincs, hogy megrendeltek, és nem jövök. Végre. Ebben tehát mi vagyunk a jobbak. Örülünk.

Fesztiválprogram

Makrancos hölgy. 12 fiatal, angol csóka ad elő, ékes britül. Hangos ovációtól kísérve mennek a mennybe, míg a mester odalent sírjában forog. Bizony a hülyéskedés is elég a nemzetközi sikerhez. Maníros gesztusok, üres színházi frázisok puffogtatása. (BBC Shakespeare-party) A nőt alakítók női ruhában, magas hangon (nem viccelek), egyszer még segget is láttunk pucéran virítani. Az egész a Mikroszkóp kabaré emelkedett stílusát hozta sallangmentesen, mintha csak Zana Józsefhez jártak volna humorpattintó kurzusra. Megint csak bebizonyosodott számomra, hogy a rendezői ötletek önmagukban üres közhelyek. Egy színházi előadáshoz elsősorban valóságos személyiségek kellenek. Itt azonban a tizenkettő volt egy tucat. Egy órával az előadás után egy arcot sem bírtam felidézni a laza britekből. A katalánok ettől függetlenül hálásak voltak az ökörködésért. Jókat nevettek, tartalmas este volt.

Franciaóra

Egy katalán hölgy, akit a helyiek kértek rá, kocsijával a város széli színháztól a hotelig fuvaroz. Életemben először próbálok franciául kommunikálni. Én két hónapja tanulom, ő harminc éve felejti. Az aranymetszésben találkozunk. "Franco alatt nőttem fel. Ezért nem beszélem az angolt.(?) Minden külföldi színház nagyon különbözik a spanyoltól. Én szeretem őket. Spanyolország nem a kasztanyetta. Észak úgy különbözik déltől (katalánok az andalúzoktól), mint a nápolyiak a milánóiaktól. Madrid és Barcelona is távol esik egymástól. Politikailag is. Magyarország különbözik Spanyolországtól?"
Attól igen, de önmagától semmiképp. Magyarország az Soprontól Miskolcig Magyarország. Van benne paprikásszalámi, Bartók, meg Balaton. Politikailag meg jobb és bal, de azért egyben van. Jól is néznénk ki, ha ketté volnánk osztva. Micsoda hülyeség.
Ahhoz képest, hogy csak aznap érkeztem, már voltam Barcelonában egy sajtótájékoztatón (négy darab újságíró szabadon elszórva a térben), Gironában egy angol előadáson, és éppen most egy vadidegen nő kocsijában franciául beszélgetek a spanyol geopolitikai helyzetről. C'est la vie. Ebben maradtunk, és mosolyogva váltunk el egymástól. Már megérte eljönni.

Az öreg gyerek

Barcelonában 1854-ben a városvezetés úgy döntött, hogy teret enged az építészet újító irányzatának, az art nouveau-nak. Ennek köszönhető Barcelona későbbi gaudizálódása. A mester szabadjára engedte határtalan fantáziáját, és meggörbítette az egyenest. A Sagrada Família filozófiája: a múlt évmilliárdjai a mában megragadva a jövőnek üzenve. 15-féle kőből húzták föl az első részleteket, és építik ma is tovább az eredeti terveket egy csöppet mérsékelve (100 éve nem sikerült a végére jutni) a látogatók támogatásából. Az épületet alkotó kövek mind különböző színűek és szilárdságúak, más-más korból származnak. Gaudí mintha csak a saját valóságát, privát természetét alkotta volna meg. A kövek nyelvén fogalmazta meg gondolatait. Valódi templom ez, az emberi faj nagyszerűségét hirdeti, azt, hogy a természet részeként egyszerre képes felfogni és ábrázolni annak törvényszerűségeit.

Sőt, álmait is képes materializálni, vagyis jövőjét is önmaga alkotja meg.
Hatalmas vasállványzat a kőerdőben, üresek a hajók, nincsenek padsorok, se oltár, se gyertyatartók, csak mindezek tervezett helye. Nincs jelölő, csak a jelölt maga: a szent misztérium itt az emberi tevékenységgel azonos. Figyelhetjük, ahogy a szorgos munkások templomot építenek maguknak. Védőkorláton át áldozhatunk a heroizmusnak. A halott építész az alagsori kápolnában pihen, feje fölött számára ismeretlen óriásdaruk emelik magasba az előre kiöntött betonelemeket. Az ember épít, de nem lerombolva, tovább gondolva a természetet.
Kedvencem az egyik torony tetején megbúvó kőpelikán. Csöndesen üldögél, koptatja az eső és a szél, de ő nyugodt, nem siet sehova.
Él. Esküszöm.

Emberi éntudat

A Plaza de Catalunya téren egy hatalmas, fehér sátorban az ember által létrehozott és az originális természet közötti viszonyt közérthető módon boncolgató, magyarázó kiállítás látható. Az ember évezredes jelenlétével kialakította mesterséges életterét, melyhez kénytelen-kelletlen le kellett igáznia a környezetet, melyben(ből) kifejlődött. Eljött az idő, amikor a betonsivatag gyorsabban terjeszkedik, mint az igazi, a toronyházak erdei sűrűbben borítják a szárazföld bizonyos területeit, mint az esőerdők az egyenlítő vidékét. A műholdfelvételen, mely Barcelona felülnézeti képét tárja elénk, fiatalok hasalnak, keresik lakóhelyüket, iskolájukat, kedvenc kocsmájukat. Most értem meg igazán, hogy egy olyan város, mint mondjuk Budapest mennyire nem a természet része. Hogy az legyen, el kell újra helyeznünk benne. Meg kell találni a helyes arányt az egyén és közösség, mesterséges és naturális, épített és szabadon növő viszonylatában. Ez pedig nem megy pusztán felsőbb utasításra, ezt mindannyiunknak értenie kell. Figyeltem az embereket: fiatalok és öregek, aranykeretes szemüveggel és fuxokkal gazdagon meghintett dáma, meg olyan hozzám hasonló prosztó, amint figyelmesen olvasgatják, nézdegélik az elébük aggatott üzeneteket. Senki sem akarja megerőszakolni őket, csendes figyelmükre, türelmükre apellálnak. Másra nem is lehet. Ahhoz, hogy megértsük egymást, néha hallgatnunk is kell.
Nemrég hallottam, hogy a következő brit választásokon az előrejelzések alapján csak az a párt indulhat eséllyel a kormányzói helyekért, amelynek a globális felmelegedésre is vannak válaszai. Itt tartunk, és hála Isten, hogy itt tartunk.

Élnék én is

Barcelonában és Gironában is gyönyörű épületeket, tereket, parkokat láttam. Élhető közeg, emberi lépték, tapintható kreativitás, ízléses kivitelezés. Pasztellszínű falak, patinás homlokzatok, gyakran használva csodaszép mozaik. Színes felületek, hajlékony, keskeny utcák, a kövezet változatos formái: virágmintás kőlapok, melyek hirtelen bazaltkockákra váltanak, ami mentén gránit fut, esetleg márvány. Ez az építészet nem méreteivel, végtelen fantáziájával tündököl, élvezet nézni is, hát még élni benne, közötte, alatta.

Munka

Az előadást értelmesen hallgatták végig mindkét alkalommal. Első este nem volt teltház, bár előtte még azért könyörögtek, tudnánk-e plusz székeket bepréselni valahová. Második alkalommal már megteltünk. Kilenckor kellett kezdenünk, mint anno Lisszabonban. Mediterránok előbb esznek, aztán alszanak, végül kulturálódnak. De éjjel fél egykor egy Nyina-Kosztya csak úgy kegyetlen-hallgatagon, bergmani némasággal, lassan, cseppről cseppre gyilkolva meg magunkban a reményt (hogy egyszer ennek is vége lesz), hát ez bizony felemésztette vendéglátóink türelmét: nyekergő székek, félhangos ásítások, izzadt tenyerekből kicsusszanva a földön nagyot koppanó tolmácskészülékek, lecsukódó szemhéjak, leheletfinom horkintások. Mit tegyünk, a súlyos fájdalom bizonyos távolságból átható unalomnak tetszik. Mindkét este akadt azonban rajongónk. Pénteken egy ősz hajú úr, aki rendkívül figyelmesen követte játékunkat, fejbólintások jelezték, hogy az egyes rendezői döntések külön élvezetet jelentenek számára. Bennfentes volt nem vitás, de ki gondolhatta volna, hogy az úr egyenesen orosz, ráadásul színházrendező, Barcelonában színészeket oktat. Szombat este egy magyar úr állt elénk azzal, hogy ő már többször látta előadásunkat, de eddig sajnos csak videón. Ő maga szintén zenész (színházi ember), aki már vagy huszonéve él Barcelonában, és nagyon köszöni az estét.

Az előadást értelmesen hallgatták végig mindkét alkalommal. Első este nem volt teltház, bár előtte még azért könyörögtek, tudnánk-e plusz székeket bepréselni valahová. Második alkalommal már megteltünk. Kilenckor kellett kezdenünk, mint anno Lisszabonban. Mediterránok előbb esznek, aztán alszanak, végül kulturálódnak. De éjjel fél egykor egy Nyina-Kosztya csak úgy kegyetlen-hallgatagon, bergmani némasággal, lassan, cseppről cseppre gyilkolva meg magunkban a reményt (hogy egyszer ennek is vége lesz), hát ez bizony felemésztette vendéglátóink türelmét: nyekergő székek, félhangos ásítások, izzadt tenyerekből kicsusszanva a földön nagyot koppanó tolmácskészülékek, lecsukódó szemhéjak, leheletfinom horkintások. Mit tegyünk, a súlyos fájdalom bizonyos távolságból átható unalomnak tetszik.
Mindkét este akadt azonban rajongónk. Pénteken egy ősz hajú úr, aki rendkívül figyelmesen követte játékunkat, fejbólintások jelezték, hogy az egyes rendezői döntések külön élvezetet jelentenek számára. Bennfentes volt nem vitás, de ki gondolhatta volna, hogy az úr egyenesen orosz, ráadásul színházrendező, Barcelonában színészeket oktat. Szombat este egy magyar úr állt elénk azzal, hogy ő már többször látta előadásunkat, de eddig sajnos csak videón. Ő maga szintén zenész (színházi ember), aki már vagy huszonéve él Barcelonában, és nagyon köszöni az estét.

Összegezve

A Krétakör Európa egyik legcsodálatosabb vidékén járt, a híres Katalóniában, ahol mindenki Ronaldinho másodvirágzását várja. De jó volt hazajönni megint.

Bonus track

Utolsó este egy kortárs zeneszerző, performőr koncertjére is ellátogattam. A koncert első tíz percében halovány zongorafutamokat bádoglámpák földre zuhanása kísért. Aztán meztelen nőre homokot pergettek, majd német nagymellű operaénekes hölgy adott elő. A meztelen később katalánul kiabált rángatózások közepette, a nagymellű meg egy pornórajzfilmet szinkronizált. Sor került egy mosógép körüli sztriptízre, és egy kis leszbikus összefonódásra is. Mindezt egy órában, néma csöndben kb. ezer néző előtt. Bunuel, Lorca és Dali unokáinak meg se kottyan a kortárs kultúra szalon-hardcore változata. Talán a szövegértés más dimenzióba helyezhette volna a művet, így azonban inkább azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam ugyanezt a műsort elképzelni a színházi fesztiválunkon Pécsett, a nemzeti giccs-szecesszió bársonymelegében. Ah.