Élő adás
Schilling Árpád, 2007. június 6.Bergenben workshopot vezettem norvég színészek részvételével.
Workshopolni (műhelymunkát végezni) annyit tesz, mint hinni
abban, hogy az ember holtáig tanul, s mivel a színház is szakma, nem árt, ha
időnként kérdéseket teszünk felhasznált eszközeinkkel, gondolkodásmódunkkal
kapcsolatban.
A jelentkező színészek egytől egyig professzionális kollégák
voltak, 29-től 63 éves korig. Különböző nagy, állami intézmények alkalmazottai,
ugyanis a norvég színházi modell nagyjából a miénkhez hasonlatos.
Munkánk középpontjában az improvizáció technikája állt. De
nem a hagyományos színházi improvizáció, amikor a színész egy meghatározott
karakterbe helyezkedve, rögzített szituáció mentén „éli bele magát”, és hoz
létre váratlan megoldásokat, szövegfordulatokat stb.
(Ezt a technikát egyébiránt megírt daraboknál is gyakran
alkalmazzuk, lehetőséget adva a színésznek a figura mélyebb megértéséhez,
ilyenkor ugyanis nem a rendező külső elvárásainak (instrukciók) akar
megfelelni, hanem saját biológiája irányítja.)
Az általunk kutatott improvizációs technika lényege az élet
modellálása, tükrözése, egy fajta metaforikus élet-játék. A színész ebben az
esetben nem lényegül át egy bizonyos karakterré, mivel nincs is hagyományos
értelemben vett szerepe. Nincsen előre megírt, megbeszélt történet sem. Nevezhetjük
ezt jam-sessionnek is akár, amikor is ad-hoc módon összeállt zenészek
egy adott témára, vagy csak egy biztos metrumra egymást inspirálva
improvizálnak: játszanak egymással.
Ehhez biztos keretekre van szükségünk, melyek kívülről és
belülről egyszerre strukturálják a játékunkat. A külső keret azt jelenti, hogy
mit nem szabad, illetve mi a határ (elérendő cél, betartandó időkeret,
alapszabály stb.), belső keretnek a színészek szándékainak tisztázását
nevezhetjük. Ez utóbbi sokkal problematikusabb, mint az előző. Ha nincs
szerepem, mi lehet a szándékom? A szándék az egymáshoz való viszonyulás
(figyelem, koncentráció), vagyis, hogy ha valaki elindít egy folyamatot, akkor
azt ismerjem fel, és igyekezzek minél hamarabb viszonyulást találni hozzá.
Szándék a kifogyhatatlan játékkedv, de a formával való bánásmód tudatosan
kézben tartott szabadsága is. Ebben a játékban nem kell kötnünk magunkat
egyetlen létező formanyelvhez sem, szabadon választhatunk az általunk birtokolt
tudások közül. Teszem azt, balettben mesélhetünk el egy közös történetet
(aktuális érzet is lehet), melyet ott helyben fedeztünk föl, s egy pillanattal
később, ha táncunk kiüresedett, realista módon fejleszthetjük tovább, de akár
ki is léphetünk belőle.
Az élet-játék az élet metaforikus lenyomata a színház
kifogyhatatlan eszközeinek segítségével. Nem begyakorolt interpretációra, épp
ellenkezőleg, állandósult váratlanságra, kiszámíthatatlanságra törekszünk
általa. Mint életünk során, megélt tapasztalataink, szocializációnk, szerzett
tudásunk, fantáziánk és álmaink segítségével próbáljuk dekódolni, feldolgozni a
váratlan eseményeket, s ha képesek vagyunk rá, akaratunk irányítása alá vonjuk
őket.
A színpadi költészet felfedezése a cél. Valami olyasmi,
amire halhatatlan színházművészek törekedtek az elmúlt mintegy száz év során.
(Eredményeik nem intézményesültek, állami keretek között ritkán találkozunk
velük.)
Számtalan kérdés megválaszolatlan e témában, például, hogy mit
kezdjünk azokkal a helyzetekkel, melyek minden szándékunk ellenére unalomba fordulnak,
mit tehet a néző, ha valamit nem ért, mire használható az interakció (vagyis a
néző jelenlétének tudatos beépítése az alkotói folyamatba stb.)
Kérdéseinkre csak konok kísérletezés segítségével kaphatunk
választ, de mivel a váratlant, a kiismerhetetlent, a deus ex machinát
kutatjuk, azon sem szabad meglepődnünk, ha nem találunk bizonyosságot.
Azért teremtünk szabályokat, hogy lerombolhassuk őket.
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkoztunk tehát e
néhány napban a bergeni Nemzeti Színház egyik stúdiójában, miközben az egyik
résztvevő kollegina Ranyevszkaját adta a Cseresznyéskertben, esténként a
nagyszínpadon.
Mottónkul a Sirályból Kosztya művészi hitvallását
választottuk: nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak,
amilyennek lennie kellene, hanem, amilyennek az álmainkban látjuk.
Álmainkat meséltük egymásnak, melyeket látomásos
szövegfolyammá gyúrtam össze. Ez lett a külső keret. Egy sárga szoba, melyet
képtelenek vagyunk elhagyni, s nem is tudjuk pontosan, akarjuk-e egyáltalán.
Beckett Godot-ra várva c. abszurdját idézte a mi kis „világunk”.
Előbb-utóbb el kellett hagyni a szobát minden szereplőnek. Volt, aki magától, s
volt, aki utolsóként, mégis kényszeredetten lépett ki az „életből”. Közben
játszottunk, meséltünk, éltünk. Nem volt mindig egyformán intenzív a játék,
voltak jócskán unalmas pillanatok, de érdekes módon ezt is használni lehetett
(lehetett volna), hiszen az unalom is életünk része, ezért dramatizálható,
stilizálható, az alkotás részévé tehető.
Sokat analizáltuk a munkánkat, ezzel szűrve ki a hibás
döntéseket, gyerekbetegségeket (fölösleges, harsány exhibicionizmusokat). Próbáltuk
minél tudatosabbá tenni a részvételünket, ezzel kerülve egyre közelebb a belső
keretek megteremtéséhez.
Nem állítom, hogy megtaláltuk, amit kerestünk, de
határozottan feltüzeltük egymást, és sok olyan témát is felvetettünk, melyek
szakmánk definiálása felé vezethetnek minket.
A színház a legszemélyesebb a művészetek közül, itt ugyanis
az alkotó egész lényét (szellemét, lelkét és fizikumát) teszi alkotása tárgyává
és eszközévé.
Végtelen kiszolgáltatottság, kegyetlen gyönyörűség, szent
mazochizmus.
Hogy ne fulladjunk
bele a pátosz tengerébe, szükségünk van a határozott, kontúros öndefinícióra:
ki vagyok, mit akarok, miért és mit csinálok, milyen eszközöket használok, mi a
viszonyom a (színpadi) térhez, az időhöz, a partneremhez, s végül, de nem
utolsó sorban a nézőhöz, alkotásom befogadójához.
Utolsó nap harminc-negyven helyi színházi ember előtt
megmutattuk, amin dolgoztunk. Miután ennek a játéknak hagyományos értelemben
nincs végeredménye, nincs végtermék, melyet változatlan formában, bárhol
prezentálni lehetne, kockázatos, de őszinte kísérletet tettünk. Élőben, a nézők
szeme láttára improvizáltunk. Külső keretet egy általam írott (norvégiai
benyomásaim által inspirált) szabad szöveg, ha úgy tetszik, asszociációs
novella nyújtott, amit a színészek közvetlenül a „bemutató” előtt egy órával
vehettek csak kézhez. Maradtunk a sárga szobában, de a történeteknek, etűdöknek
ezekből a (látomásos) mondatokból kellett következnie.
Jó játék volt.
Sokat tanultunk egymástól.
Hálás vagyok a norvég kollégáknak, mert alázatos munkájukkal
lehetővé tették számomra, hogy azzal foglalkozhassak, ami mostanság leginkább
érdekel.
Kísérletezhettem az élő-adás megteremtése céljából.
Elfogadták az ajánlatomat, és feltétel nélkül követtek az
ismeretlenbe.
Szeretettel váltunk le egymástól.
Az alábbiakban a két, külső keretként szolgáló szöveg
olvasható.
Az elsőt a színészek álmaiból, a másodikat a saját
élményeimből írtam.
A sárga szoba
Sárga szoba.
Nincs ajtó sehol.
Csak egy ablak.
Sárga fény áramlik be rajta.
Emberek sziluettje, amint integetnek felém.
[Szakasz: 1] tovább >> [/Szakasz: 1]
Yellow room 2.
Hajókiránduláson a fjordok között.
Bárányfelhők tükröződnek a víz felszínén.
Vízesés fakad a kőből.
Vérzik a hegy.
[Szakasz: 2] tovább >> [/Szakasz: 2]