Fasza kis szoba. Beton minden. De ízléses. Hamutartó nincs, de a szappantartó úgyis négyszer akkora, mint a szappan. A zuhanyzófüggönyt egy kis kapoccsal a falhoz lehet fogatni. Nem ver ki oldalt a víz. Praktikus. Az ágy fölött valami műanyagra alakok vannak felhordva, amint táncolnak, szeretkeznek, élnek. Csak alakok, személyiségek nélkül. Ízléses, korszerű kivitelezés. Minten natyon szep, minten natyon jo, mintennel mek fatyok elegedve.

Szállodánk a kurvanegyed, az úgynevezett Kis-Bázel kellős közepén áll. Tőle 500 méterre a színház, mint Shakespeare Globe-ja London külvárosában. A negyed bejáratánál tábla figyelmezteti az arra járót: vigyázz az értékeidre, ellophatják! Az ablakból meztelenül kacsingat egy kb. 120 kilogrammos csirke, hátha kedvet kapok hozzá. Megállok, nézem és gondolkodom. Vajon mennyi lenne az esélye, hogy szorult helyzetben megcsináljam. Ötvenes dáma, szilikonos, puffadt szájjal, szőrmebundában vonul az utcán. Egy hetvenes bácsi figyeli zavartan, kezében autóstáskát szorongat. A két lábon járó szemérmetlenség megfordul, fölényesen biccent az öreg felé, az rettegve körbepillant, majd elindul. A secondhand butik előtt futnak össze. Gyors párbeszéd. Az öregúr lányos zavarában a butik belseje felé mutogat. Nem meri, kifogást keres. A "hölgy" legyint rá, pusszant és ellépdel. Egyperces az öregségről, a magányról, a biológiai szükségleteinkről, az emberi méltóság maradványairól. Délután szobámban irogatok. Női lihegésre leszek figyelmes.

Kinézek. A szemben lévő ház második emeletén basznak, mint a kutyák. Vonyít a nőstény, horkant a hím, talán még az egerek is kedvet kapnak rá az ágy alatt. Nem akartam, mégis kukkoló lettem. De hát ezt csinálom szakmányban is. A ház, mely a napfényt fogja el a gyors reggeli ébredéseket meggátolva, a szomszédos kuplerájhoz tartozó motel. Három műszakban dolgozik az üzem. Már korán reggel künn csücsörítenek a késő őszi avaron. Melyben időnként injekciós tűre, máskor rúzsos, spermával telített óvszerre akad a hotelből fejét szemérmesen lehajtva kilépő "turista".

Nincs félelem, élvezet van. S ebben van valami ártatlan báj. Aki idejön, tudja, mit akar, vagy erősen gondolkodik rajta. Felfoghatatlan állagú emberek osonnak mindenfelé. Cristophe Marthaler (svájci színházrendező) tehát innen meríti az ihletet, amikor valószerűtlen emberi lénymaradékait színpadra álmodja. Svájcban magas az öngyilkossági arány, a kábítószer fogyasztás és az üres székek száma a színházakban. A város központjában álló (tehát nem a kupival szembeni alternatív) reprezentatív épületben, Oidipust adnak. Az ötszáz férőhelyre jó, ha százhúszan jutnak esténként, de a nyolcvantól sem kap szívgörcsöt a szervezés. Így érthetőbb, miért nem sikerül egyik este sem feltölteni a nézőterünket. Százhúsz helyre ötvenen per day. Első este ráadásul főként a magyar kolónia képviselteti magát. Az előadás utáni közönségtalálkozón azt is megtudjuk, többségük egyszerűen csak azért jött, hogy magyar szót halljon. Megkapták. Elégedettek is voltak. A színház igazgatója három éve tölti be a pozícióját, és ennyi idő sem volt neki elég ahhoz, hogy felkutassa és magához édesgesse Thália szerelmeseit. Lux-kult. Egy rahedli dohány semmiért. De ebből élünk, pofa befog.

Egy magyar hölgy az előadás után azt a rendkívül érdekfeszítő kérdést teszi föl nekünk, hogy egyetértünk-e azzal, ha a színpadon káromkodnak. Én óvatosan kilépek a kommunikációs mezőből, sőt a színházépületből is. Inkább valami szar a tévében. Később megtudom, hogy Zsolt ugyanennek a nézőnek, erre az épületes kérdésére azt válaszolta, hogy vajon nem gyönyörű-é egy olyan összetett kifejezés, mint az "Isten bassza meg az anyádat!"? De. Határozottan.

Először fordul elő velem, hogy nem akarok látni semmit egy városból. El se hagyom a szállodát. Minek? Szép a villamos, kulturált (talán Combino). A kirakatok is tele sok széppel, jóval. Mosolygó mikulás csokoládéból, meg macik, pacik, bolyhosba, meg plüssbe, szir-szar, amit az ember kitalál, létrehoz, megvesz és szemétre hajít, legyűrendő azt a végtelen ürességet, mely lelkét repeszti széjjel. Röhejes a konzum. Kenyától Svájcig ugyanaz a pipere.
Boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta.
Megint jó volt hazajönni, de most igazán.

(Egy nézőről szót kell ejtenem, mert varázslatos lényével valóságos szellemi partnerünkké vált a második este. Egy mozgássérült úrról van szó, akit az első sor közepe elé toltak be kerekes székén. Ő egy percig sem zavartatta magát, teljes figyelmével adta át magát a játéknak. Mikor Sanyi az I. felvonásban Lillát vigasztalja, miután az sírva megvallotta Zsolt iránti szerelmét, így fordul a nézők felé: Milyen ideges ma mindenki. És mennyi szerelem. Az úr ekkor mosolyogva bólintott Sanyinak, jelezve mennyire egyetért vele a látottakkal kapcsolatban. Leheletfinom jele volt ez a felnőtt értelmének, tapasztalatának és a gyermek naiv játékkedvének. Hálás vagyok neki, amiért eljött miattunk aznap este Kis-Bázelbe, ami számára igazi erőfeszítés lehetett. Köszönöm, Uram, még ha soha nem is fogja olvasni soraimat.)

A második előadás mozgott igazán.
A véletlent próbáljuk ugyanis ebben az évadban beépíteni a Sirály előadásaiba. Három év munkájával elértük, hogy Csehov szövegeinek nagy részét kibontottuk, és biztonságos kereteket hoztunk létre ennek az értelmezésnek a reprodukálására. A következő lépés az, hogy a rendelkezésre álló három és fél órán belül önálló életre keltsük az anyagot, vagyis a színészek saját kezükbe vegyék a kezdeményezést. Ez úgy működik, hogy a szöveget és a belső célokat alapfeltételnek tekintve, mozgásba hozzuk az individuumot. Az adott pillanatban egymás döntéseire koncentrálunk, nem csak az egyéni céljainkra. Így nyílik lehetőség arra, hogy ne a figura irányítsa a színészt, hanem épp ellenkezőleg a színész a figurát. Ehhez valóságos odaadásra, alázatra és figyelemre van szükség. Nem a rendezőnek, hanem a kollégának teljesítünk, hiszen átadjuk neki a kezdeményezés jogát, vagy éppen meggyőzni akarjuk őt igazunkról, rá akarjuk erőszakolni véleményünket egy adott szituációval kapcsolatban. Élővé próbáljuk tenni az előadást. Vállaltan térünk el az előre megbeszélttől, labdákat dobunk fel egymásnak, amellyel végső soron elérhetjük, hogy egyetlen este se ismételjük önmagunkat. Ez a levegőben érzékelhető remegés az, ami a néző számára igazi feszültséget és ezáltal szellemi élvezetet jelent(het). Ez egyben kísérlet arra nézvést, milyen irányban tolhatjuk el a színházi kifejezés határait, hogyan fedezzük föl a fegyelmezett, irányított improvizációt. Célunk akár az is lehet, hogy egyszer csak ráakadjunk a közönség előtt születő, és mégis reprodukálható művi valóságra, egy fajta életjátékra. Ehhez persze még nagyon sokat kell kísérletezni, tudatosan tesztelve a színész egyéni felelősségvállalását a színpadon. Hallatlanul érdekes munka ez, amiért igazából érdemes színházzal foglalkozni színházi embernek és nézőnek egyaránt. Bázel egy újabb lépés volt ezen az úton, ezért megérte elutazni, és játszani abban az egyébként kevéssé inspiratív közegben. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a színészeknek munkájuk során csak annyira kell a nézőre figyelniük, amennyiben az segíti munkájukat. Partnereikhez való kapcsolódásuk az a tőke, amelyből művészeti munkájuk kiteljesedhet. A színésznek minden este egyéni célkitűzésekkel kell bírnia, különben csak a panelmegoldások, a rendező által megkövetelt belső irányok adnak eligazítást. Ezt azonban nem tartom elégségesnek.

Néhány példa az egyéni kezdeményezésekre:
- Gyabi egyik este még a színpadon aludt el a II. felvonásban, mikor Lilla Zsolt költői erényeiről beszélt, másnap már a nézőtér első sorában tette ugyanezt, majd miután a III. felvonásban Laci találós kérdését feltette neki, váratlanul nekiment, és ellökte magától, értelmetlen utat engedve ezzel dühének, mely Eszterrel való beszélgetése után halmozódott fel benne.
- Zsolt nem fogott kezet se Gyabival, se Lacival a IV. felvonásban, mikor azok kezüket nyújtották feléje. Két tenyér is a levegőben maradt. A bizonytalan gesztusok a szánalmas helyzetek koreográfiájává váltak.
- Eszter az első előadáson nekitámadt Tilónak, mikor az a III. felvonásban a lelkében fellobbanó szerelmet ecsetelte. Nem bírta elviselni ezt a szemérmetlenséget, ahogy a férfi semmibe véve női méltóságát egy másik (fiatal) nő csodálatos lényét dicsérte előtte.
- Annamari a IV. felvonás végi jelenetben fájdalmát sok apró gesztussal kísérte első nap, másodjára azonban szoborrá változott, és szinte végig mozdulatlanul beszélt Zsolthoz. Ez a mozdulatlanság egy görög tragédia súlyosságát idézte. Annamari itt valóban színésznőként volt jelen, aki ráadásul azt is elérte, hogy Zsolt teljesen idegennek érezze őt a maga számára.
És még számtalan apróság:
- Zsolt váratlan kitörései hosszú halk beszélgetései után, mellyel zeneivé teszi a kifejezést.
- Bori állva eljátszott Sanyival szembeni megalázkodása. A második este szexuális felkínálkozását végeláthatatlan heves csókkal támasztotta alá. A nézők már mozgolódtak ennyi intimitás láttán.
- Lilla kilépése egy alkalommal a színházi térből, mellyel teljesen átjárhatóvá tette a közeget, a nézők bizonytalanságát fokozva, vajon meddig tart itt a játéktér.

Színházetikailag egy döntés volt megkérdőjelezhető, amely vitát is váltott ki a társulatból. Zsolt az Eszterrel folytatott III. felvonásbeli jelenetében csettintgetéssel ébresztett fel egy nézőt az első sorban. A vélemények ütköztetése után végülis arra jutottunk, hogy ha nem zavar minket a néző munkánkban, mi se zavarjuk őt. Bár nagyon bátor és hatásos gesztus volt, túlnőtt kompetenciánkon. (Ki tudja, lehet, hogy az említett úr hálás lesz még nekünk, mert így nem maradt le a dráma egyik csúcspontjáról, anya és fia nagy összeugrásáról, mely nélkül igen nehéz értelmezni e két szereplő további sorsát.)
Mindezek a váratlan pillanatok nem mondanak ellent az eredeti darabnak, hiszen egy percre sem felejtjük el, mit és miért játszunk. Azonban olyan feszültséget hoznak, hozhatnak létre (nem titkolom, hogy néha nagyon mellé is nyúlhatunk egy-egy rögtönzéssel), melyért érdemes eljönni, és megnézni a munkánkat, s ezáltal kerülni közelebb egy kikerülhetetlenül tehetséges szerző világról alkotott véleményéhez.

Még egy apróság, míg el nem felejtem. Hosszú idő után újra felirattal játszottuk az előadást, mert úgy éreztem a sok csörgés-börgés (túlhangosított fülhallgatók, gerjedt szerkezetek, földre ejtette készülékek) akadályozza az ihletett munkát. Bár nehezebb így követni a színpadon játszó színészeket a szövegértés szintjén, ez kétségtelen, de egy színházi alkotás mégiscsak auditív és vizuális élmény egyszerre, mely elsősorban a zsigereken keresztül hat az értelemre. Még, ha egy jó orgánumú, perfekt kiejtéssel beszélő szinkrontolmács is segíti a munkánkat, akkor is érzékelhető az elidegenedés a színpadi cselekmények jelen idejűségétől. Ha egy buszmegállóban álló embereket figyelek meg Kamcsatkában, nem értem ugyan, mit beszélnek, de eredetiségük így is megragad, sőt fokozza a helyzet rejtélyességét, míg a folyamatos szinkrontolmácsolás demisztifikálhatja a megismételhetetlen pillanatot.