[3] A konyhai este után kialakult egy standard akció sorrend, amit a hátralévő estéken, lényegi változtatások nélkül, játszottunk le.

Marc
A legboldogabb pillanatok a közönséggel való találkozáshoz kötődnek. Soha nem találkoztam - színházi munka során - ennyi emberrel. Néhányan egész napokat töltöttek velünk, és biztos vagyok benne, hogy ha egy év múlva összefutunk, megismerjük egymást és lesz egymásnak mondanivalónk. Nem feltétlenül az előadásról, mert nem csupán egy színházi találkozás történt. Úgy tűnik, ez volt az egyik célkitűzés: kilépni abból a közönségkapcsolatból, ahol a színházi előadás a végcél, azon túl semmi. Ha a színház csak egy eszköz, akkor a mostani tapasztalatból kiindulva beszélhetünk másról is, nem korlátoz a színház belterjes világa, beszélgethetünk a szokásos zavar nélkül, ami körbeveszi rendszerint a találkozókat színész és néző között. A kipróbált formák között voltak nyilván gyengébb pillanatok. Nagy fizikai és mentális erő, kitartás kell az ilyen munkához, de nem szabad semmin sajnálkoznunk, egyszerűen nagyon résen kell lenni a következőkben. Egyre jobban megismerjük a saját testünk működését. Egy új kutatás elején tartunk, mindannyian lassanként tanulgatjuk, hogyan bánjunk ezzel az új tárggyal, ami oly sok lehetőséget rejt. Nyilván néha túl egyszerűek voltunk, pár jelenet nem ütötte meg azt a szintet, amit ez a forma lehetővé tesz, hiányzott a kifinomultság, amit tudunk hozni általában, de itt nem volt ilyen "általában", ez egy nagy ugrás az űrbe, ahol néhány pillanat pánik és zavar után észre fogjuk venni, hogy tudunk repülni. A bobigny lakosokkal és a színházi dolgozókkal kapcsolatban van egy közös pont: az érzés, hogy valami történt. De ha ahhoz hasonlítom, ami történhetett volna, valamit mégis elmulasztottunk. Természetesen ha abból indulunk ki, amit megcsináltunk, ahhoz képest, ami abszolút ételemben megtehető, az eredmény elenyészőnek fog tűnni, boldogságmorzsák. De ha figyelembe vesszük a párhuzamos elvárásokat, a rendelkezésre álló időt, ami alatt mindezt meg kellet valósítanunk és főleg, főleg, ha azt vesszük, hogy mi történt ezeknek az embereknek a fejében, akikkel megpróbáltunk találkozni, akkor azt gondolom, hogy néhányukkal voltak jó pillanataink. Személy szerint én tudom, hol követtem el hibákat, s azt is tudom, hogy egy pillanatnyi kihagyás azt eredményezte, hogy valakit soha többé nem láttunk viszont.

Jeanne
Nem jött létre találkozás a színháziakkal, számomra a projekt ezen része egy kis bukás. Nem mentünk igazán feléjük (a technikusokon és az őrökön kívül), persze ők sem jöttek felénk, de ez időprobléma is, és ez a második dolog. Általában kevés volt az idő az alkotáshoz, a közös beszélgetéshez, pedig számomra ez a munka alapköve, amire építve haladhatunk, stimulálhatjuk egymást, gondolkodhatunk. Adél által szervezett találkozók[4] kapcsán is ez az érzésem: nem volt idő megerősíteni a találkozásokat és valóban közös tapasztalatra szert tenni, csak páran voltak valóban jelen - ez megint csak szervezési kérdés. Az idő rövidségét tekintetbe véve óriási vállalás volt ennyi emberrel igazán és mélységében találkozni. Ennyit a problémákról, aztán persze rengeteg kérdés felmerült a munka kapcsán, arról, hogy időnként miként is csináltuk, hogy milyen személyes frusztrációk mire ébresztettek rá, de érzem, hogy ez egy hosszú út és csak az elején tartunk. Mindenestre elképesztő kaland, felejthetetlen és nagyon gazdag, sokat tanultam és csodálatos emberekkel találkoztam. Furcsa hazatérni, minden este teniszlabdákkal és sátrakkal[5] álmodom és újabb és újabb haditerveken gondolkodom.

---

[4] Kollár Adél a májusi munkát megelőzően hónapokon keresztül járta Bobigny-t, és felkutatta azokat az aktivitásokat, amik a Szabadulóművész projekt keretén belül izgalmasak lehetnek a számunkra. Ennek köszönhetően találkoztunk a helyi raperekkel, slammerekkel (hasonló műfaj mint a rap, csak nélkülözi a zenei alapokat, sokkal inkább a rímekkel, és a különféle szóösszetoldásokkal játszik, miközben erőteljesebben felvállalja a politikai elköteleződését is), hip-hop, és tecktonik táncoksokkal (a stílusról bővebben itt: http://www.fn.hu/kultura/20080701/markazott_tancorulet/) és még egy sor művészeti, vagy civil kezdeményezés, illetve vallás követőivel, aktivistáival.

[5] A sátrakról Fancsikai Peti már írt a beszámolójában. A teniszlabdák többszörösen kiemelt helyet foglaltak el a munkánkban. Az egyik akció során az ezekre rajzolt "smile" fejeket adta a játszók egy csoportja a színház mellett elhaladó villamoson utazók kezébe, akiket megkértek, hogy egy adott ponton nyomják a szerelvény ablakához a labdáikat - így jött létre találkozás az előadás utcán várakozó nézőközönsége és a villamoson utazó Bobigny-i emberek között. A teniszlabdák egy másik felhasználási módja az a játék, amit a színházteremben felfestett freskó Jézus alakjának kezében látható teniszütő kínált a fineszesebbek részére.

Lawrence
Ez egy kreatív értelemben nyitott projekt volt, ami azokat a kérdéseket vetette fel bennem, amik közönség szerepéről és a részvétel természetéről szólnak - mit jelent bevonni a közönséget, mit jelent emberekkel találkozni, és valamit együtt csinálni. Abban az értelemben is, ahogy a nézők találkoznak a csapattal, és abban az értelemben is, ahogy a csapat egyes tagjai találkoznak egymással. A színház ideális helynek tűnik arra, hogy emberek találkozhassanak, és nyitottan együttműködhessenek. Ez már eleve magában foglalja a zene, az irodalom, a vizuális és a performansz művészetek ágait. Mint ilyen, a színház potenciálja az, hogy olyan interaktív fórumként működjön, ami egyszerre a nézőé és performeré. Ez rendkívül érdekes és gazdag tud lenni. A zenének ebben a kontextusban szintén izgalmasak a lehetőségei. Zenészként az előadás azon elemeit élveztem a leginkább, mikor egy-egy pillanatra sikerült a közönséggel együtt zenélnünk. Nem nekik játszottunk, és nem is ők irányítottak minket, hanem közösen reagáltunk hogy valami megtörténhessen általunk. Ez jó néhányszor sikerült, például a székzenélés közben.[6] Ezáltal zenész és nézője egy új, nem előre gyártott helyzetet hozott létre, s így igazán együtt tudott zenélni. Az ilyen értelemben interaktív kortárs zene ötlete nagyon izgalmas.

Kovács Balázs hanginstallációs kísérletekkel vett részt a munkában:
Eleinte újdada darabnak, közönségszívatásnak titulálva nem nyilatkoztam épp túl optimistán a születőben lévő előadásokról. Aztán sokat beszélgettünk a családdal hazafelé, meg mégis eltelt két hónap, és arra lyukadtam ki, hogy tulajdonképpen nagyon jó volt, ami ott elkezdődött - az utolsó darabokon sajnos nem voltam már ott -, mert ezeket az akciókat mint egy gondolatmenetet végig kell járni, kezdve a paralleltől a kis csoportokra szakadó előadásig, majd az interaktív jellegű élményszínházig. Aztán hogy ezek után mi jön, az már mind ezeknek a tapasztalatait fogja használni (talán). Nekem legalábbis, akit a zenei előadásban mindaz zavar, ami Benneteket a frontális, passzivitásra épülő színházban, nagyon sok tapasztalatot hozott ez a május.

S végül egy részlet a kísérletet meghívó, azt befogadó MC93 Bobigny igazgatójának, Patrick Sommier-nak leveléből:
Szeretném megköszönni a Bobignyban végzett munkát, amely szerintem jelentős előrelépésnek számít a közvetlen környezetünkkel kialakított kapcsolatban. A ház ebben a tekintetben beljebb került a szomszédsággal - és ez rendkívül fontos.
Fontos az alapkérdéseket illetően is, hogy úgy mondjam az elméleti vonalon. A történtek nagyon eredeti élményeket állítottak elő, s a külvárosi környezetben, amit a közbeszéd jellemzően demagóg módon kezel, ez a tapasztalat bebizonyította, hogy több szinten is lehetséges a kapcsolatok kialakítása egy ilyen installáción keresztül, mindenfajta demagógia nélkül.
Tudom, hogy a Krétakör csapata (szokása szerint) teljes erőbedobással dolgozott, és engem nagyon megfogott ez az elkötelezettség és tisztességesség, amiről a munkátok tanúskodott.
Meglepett, hogy a fiatal francia színészek is milyen szervesen beépültek a munkába és tudom, hogy számukra ez egy különösen fontos pillanat volt.
Nem volt egyszerű a munka, mert nagyon hamar felismertük, hogy egy ilyen installáció létrehozásához (melynek során szinte mindennek lehetségesnek kellene lennie), mennyire problémásak egy színház keretei. Valójában Franciaország az egyik legbonyolultabb és legszigorúbb hely a biztonsági szabályok tekintetében, s ez nem segített nekünk, néha befeszítette a kapcsolatunkat és idegeskedést okozott. De hát ilyen az élet.
De szólni kell róla, mert számotokra és számunkra is ez egy kísérleti műhelymunka volt, melyben új formákat, új alkotói módozatokat próbáltunk ki. A jövő szempontjából mindezt számításba kell venni.
Mindenestre vagyunk néhányan, aki azt gondoljuk (a színházon belül és azon kívül) hogy ebben a májusi hónapban valami fontos történt Bobignyban.

fotók: Mehdi Slimani és Herner Dániel