A Woyzeck az európai drámairodalom egyik legmegrázóbb alkotása. A töredékesen fennmaradt mű egy megtörtént esetet dolgoz fel. 1821-ben egy lipcsei borbélylegény féltékenységből, hét tőrdöféssel megölte kedvesét, ezért nyilvánosan kivégezték. A korabeli újságcikkek-, valamint a törvényszéki orvosi jegyzőkönyv információit felhasználva írta meg művét Büchner négy különböző szövegváltozban, ám a töredékeket egy év múlva bekövetkezett halála miatt nem sikerült egységes drámai művé szerkesztenie.

Mihai Măniuţiu rendezőt, saját bevallása szerint a Woyzeck-ben rejlő sokrétűség ragadta meg. „Bár a többi szereplő számára őrültnek tűnik, Woyzeck csupán másként lát és él meg dolgokat, mint a körülötte levők. Itt van például az Istennel való viszonya, egy olyan Istennel, akit nem ért világosan, de érzi és érzékeli jelenlétét; majd Marie iránt táplált rögeszmés, beteges szerelme ebben főként az igazi, nagy, elviselhetetlenül végtelen szenvedély által gerjesztett rossz érdekel–, és nem utolsó sorban, lenyűgöz egy olyan világ, amelyből lényegileg hiányzik az embertárs iránti együttérzés.”

A Woyzeck azoknak szól, akik a világgal, a sorssal, az embertársaikkal szembeni törékenységüket erőteljesen élik át, de akik ugyanakkor annak is tudatában vannak, hogy éppen ez a törékenység vezet el az élet sokkal érvényesebb és sokkal intenzívebb megéléséhez, akár a szenvedés és a fájdalom árán is… Szonáta a szerelemhez egy szerelem nélküli világban, egy olyan világban, amelyből hiányzik a törékenység, amelyben az emberi lét sivárrá, ásványivá vált. A szerelem, akár a bennünket emberivé és elevenebbé tevő összes nagy egzisztenciális érték végzetszerűen törékeny, és mint ilyen, pótolhatatlan.
Mihai Măniuţiu

Măniuţiunak kivételes érzéke van a színpadi hatás megteremtéséhez – többek közt ennek köszönhető, hogy ez a rendkívül gondosan megtervezett, nagyon feszes struktúra soha nem véteti észre önnön megkonstruáltságát, vagyis az előadás nem pusztán mint gondolati építmény tud hatni, hanem érzékeinken és érzelmeinken keresztül is.
Urbán Balázs, Színház

Az előadás szereplői kétségbeesetten és elnyomottan rohangálnak a világban. És magukkal ragadnak. A főhős – a túlélés esszenciája –, aki végül legyőzetik, környezete minden mozdulatát magába szívja. Összeomlik majd fölemelkedik, együtt rohan a többiekkel, mégis egyénített marad, alázatosan engedelmeskedik a tragikus felháborodás végső pillanatáig. Bogdán Zsolt Woyzeckje, szinte némán, minden elnyomottat magába gyűjt.
Florica Ichim, România liberă

Măniuţiu előadása a minden salaktól mentes tiszta gondolatok játéka, egyike a művész azon kegyes pillanatainak, amikor, úgy tűnik, minden büszkeségét letéve, csupán önkifejezés adta szükségletből alkot. Olyan, akár egy költemény, amely biztosít alkotója művészi kiteljesedéséről. Marinela Ţepuș, Teatrul Azi

Măniuţiu Woyzeck-je. Lenyügőző. Végsőkig fokozott expresszionizmus, lerövidített és lényegretörő szöveg, melynek egy betűje sem szenved csorbát […] A Kolozsvári Magyar Színház társulata csodálatos, a színészeknek minden sikerül, amibe belefognak […] Kiváló előadás, azok közé sorolható, melyeknek végén nehezedre esik tapsolni, felocsúdni abból az állapotból, amelybe sodort.
Liviu Ornea, Teatrul Azi