Kik ma az Álmodozók akikről Bernardo Bertolucci filmje mesél, vannak olyan emberek akik még ártatlanul hisznek abban, hogy a világ jobb lehet?

Ebben az elidegenedett korban hol található az igazi lázadás?

Hajlamosak vagyunk átlépni a kispolgári kereteinken és lázadni?

Vajon ott van a lázadás a színházakban, a szabadság képzelt terében?

Ezekre a kérdésekre próbál meg választ adni az Álmodozók című előadás.

Az Álmodozók ‒ egy forradalom fantazmagóriája egy elképzelt forradalomról szól. Egy lázadásról, amely egyszerre zajlik az utcán és a hálószobában, a fejekben, a szólamokban, a Molotov-koktélok borosüvegeiben.

Egy tűntetésen megismerkedik egymással egy ikerpár és egy külföldi cserediák. Hamarosan az ikrek szülők nélkül maradt nagypolgári lakásában kötnek ki, elveszve kusza szexuális vágyaik között, idézve irodalmat, filmet, forradalmi szövegeket, biztosan haladva egy sejtelmes összeomlás felé.

A nemrég elhunyt Bernardo Bertolucci mesterműve és más szövegek alapján elkészült előadás lázadást képzeleg, miközben kénytelen kérdőre vonni magát a forradalom fogalmát.

„Bertolucci úgy forgatta le az Álmodozókat, mint egy valós forradalom hommage-át, egy olyan generáció felé történő tiszteletadást, amely a lázadást a szexuális tabukba történő mélyre hatolásban képzelte el. Így kutatták saját szabadságuk határvidékét, így foglaltak el újabbnál újabb területeket.

Lénárd Róbert Álmodozókja egyszerre Bertolucci-hommage, ugyanakkor teljességgel hiányzik belőle a főhajtás ’68 felé, sokkal inkább a mi időnk szemszögéből elemzi az anyagot, a forradalom iránti vágyból eredeztetve megteremti azt egy színházi térben ‒ a térben, amelyben mindent szabad és ahol a lehetetlen is lehetséges. Lázadsára hív fel és természetesen kukkolásra – egy tabukkal teli, tiltott térbe enged betekintést.”

Nataša Gvozdenović, Újvidéki Rádió

„Az előadás beváltja a hozzá fűzött reményeket: erős atmoszférával képviseli Bertolucci filmjét. Ezért elsősorban a dinamikus rendezés és a színészi jelenlét tehető felelőssé. Ez az előadás biztosít minket afelől, hogy Újvidék joggal viseli a kulturális főváros koronáját.”

Marko Radojičić, Belgrade Edt Culture

Elor Emina:

Ma nincsenek álmodozók... Nincs elég erős vízió. Ötlettelenek vagyunk, közhelyesek.  Nem vagyunk eredetiek. Tele vagyunk kommersz sablonötletekkel... Nincs koncepció. Igazi, értékes, érdemleges. Butaságok vannak. Sok butaság. Elakadtunk a régi kerékvágásban... Juj, de alternatív vagyok, jaj de mély vagyok. Uh, most milyen jól megmondtam! Unalmas. Ezek az álmodozók is... Gyerekek...

Szalai Bence:

Nem vagyok benne biztos, hogy mi is az amiről az Álmodozók "álmodozói" álmodnak, de szerintem mindenkinek jobb, hogy nem élünk a három főszereplő által vizionalizált világban, amire a legmegengedőbb jelző talán az aberrált. A világ sokkal összetebb annál, mint hogy transzparensen jól mutató szlogenekkel egy csapásra meg lehetne változtatni. Ezért nem is hiszek az effajta megmozdulásokban. Nem az eredményeit kérdőjelezem meg feltételnül, hanem inkább a hosszútávú hatásait. Az, hogy ehhez a színház bármit is hozzá tudna tenni, vagy úgy általában a művészet, az ma már sajnos megmosolyogató elképzelés. Az Újvidéki Színház Opera Ultima c. előadásában hangzott el: "Ez az előadás (Figaro házassága) valamikor forradalmat robbantott ki..." De ma már csak bólogatunk, vagy megvonjuk a vállunk. És ez még a jobbik eset. A mikrofonba üvöltős, "odamondós" műfajok lassan önmaguk paródiájává válnak, és azon kívül, hogy a tisztelt néző, akit amúgy épphogy sikerült bekönyörögni a színházba, enyhe halláskárosodással távozik, egyéb hatást nem nagyon fejtenek ki. Szóval, mit lehet tenni? Szerintem 2018-ban a színházban kántálni, törni-zúzni, megmondani, beszólni önmagában már nem forradalmi, hanem közhelyes és gáz. Forradalmat a művészi szintű igényesség, valódi vízió, precizitás, kreativitás és az alázatos munka jelenthetne. Utóbbihoz alighanem meghozná a kedvet, ha azt megbecsülnék és megfizetnék. Addig meg mindenki túlélésre játszik, és a kör bezárul.

Lénárd Róbert, rendező:

1968 óta ötven év telt el. 50 éve annak, hogy a világ arcán  kitörölhetetlen nyomot hagyott egy vesztes politikai, kulturális és szexuális forradalom. A forradalom meghalt. Résztvevőiből terroristák lettek vagy még nagyobb erővel tomboló kapitalizmus példás polgárai. Az utolsó globális felkelést a mai napig titkok övezik – ám pont ez a reá ereszkedő misztikus köd ad lehetőséget arra, hogy apropóján megálmodjunk egy új, jobb, őrültebb forradalmat − jelen időben, a színház által nyújtott térben.

A szöveg egy intim történetre épül, amely a szemektől elzárva egy polgári lakás mélyén tárul fel. A lakás falain azonban folyton áttör a kinn egyre ragyogóbb fény. A Molotov-koktélok fénye.