Both András esztétikája paradox, amolyan „tüzes hó”, akárcsak az ő személye.
Az esztétikai gesztus és a forma érzékisége – egy mély kulturális nyomokat hagyó birodalom aranyozott stukkóinak visszfénye – felfed mégis egy érzékeny, személyes többletet is, egy esztétikaivá alakított szenvedélyt, amely a felületek érzéki élvezetévé, vajúdássá, színházi anyaggá alakul át. A személyesen megélt feszültségek formálják át a teret és a tárgyakat: a Both András által elképzelt világot belső valóságok kavarják föl, amelyek elhajlítják és felnövelik a színházi formát.

Az érzéki többletet, a forma panaszos dallamát a fölfokozott kortárs esztétikai ízlés uralja: Both András, a díszlettervezés professzora egy gondolati esztétikát valósít meg.
A „forró havon” túl, a töprengő művész lényének érzékenységén és nyugtalanságán túl, András, a művész és András, az ember feltár még valami fontosat. Legyen az belső tér vagy tárgy, a színpadra álmodott valóság mindig magában rejt valamit, ami nem mutatkozik meg, valami másra emlékeztet, miközben András, az ember mindig a kimondhatatlan nyomába szegődik, ami saját belső világában rejtőzik, színházi kellékeiben, a mértéktelenül túláradóban és a formában.

A kifejező erő kapu, amely valami másra nyílik: András, az ember által megálmodott formák úgy mutatkoznak, mintha tükörben látnánk őket.
Amikor először találkoztunk, hogy együtt képzeljünk el egy színházi előadást, sokat beszélgettünk az esőről, a nedvességről, amely feloldja, elszínezi és átformálja a falakat, az eső által előidézett nosztalgiáról, a kolozsvári és a vásárhelyi véget nem érő esőkről. Talán az esőről folytatott beszélgetéseink miatt – de egészen biztosan nem csak ebből fakadóan – Both András világa emlékeztet egy másik András, egy Andrej fikcióira, akit ugyanúgy nyugtalanítottak a tükrök és a nosztalgia érzése, annak a művésznek a világára, akit az én András barátom is szeret: Tarkovszkijéra.