A 2007-es bukaresti Színházi Fesztivál egyik kiemelkedő eseménye a landshuti Kleines theater Kammerspiele előadása volt. Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című műve került színre Sven Grunert, az egykori Strehler-tanítvány rendezésében. A női szerepet Stief Magda játszta. Miért kívánkozik ez a hír egy méltató írás elejére? Az előadás egyik kritikusa olyan telibe találó kifejezéssel jellemezte Stief Magda Winnie-alakítását, amely az egész pályakép összefoglaló mottója is lehetne: szárazra vetett hal vergődése.

A kifejezés igazát személyes tanúvallomással is megerősíthetem: egyazon évben kezdtük pályánkat a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál 1965-ben. Ő mint Thália frissen felkent papnője, én mint kezdő dramaturg. Közvetlen tanúja lehettem pályája alakulásának 1970-ig. Alakításai tökéletes szakmai precizitással kerültek a közönség elé, de elsősorban nem csupán profizmusa terelte magára a figyelmet, hanem színrelépéseinek különleges légköre, groteszk bája. Miközben tökéletesen beilleszkedett az együttes játékba, fel kellett figyelni arra, hogy valami mást, valami külön világot is megteremt maga körül.

Murray Shisgal egyfelvonásosában, a nagyszerű Nagy Dezső partnereként, élet és halál határmezsgyéjén, mintegy előrevetítette a Beckett–drámát, „mindennek ellenére” érdemes-e élni?

Shaffer a Játék a sötétben című művében abszurd helyzetben abszurd életérzést fejezett ki. A nem odavalóság drámáját kitűnően érzékeltette Elizaként a My Fair Ladyben, de felülkerekedése ismét a „mindennek ellenére” szép napokat jósoló magatartás hitét sugallta.
Hiába akarta az előadás gondtalan szórakozássá kerekíteni Oscar Wilde színművét, a Hazudj igazat (Bunbury) mégis a hagyomány korlátaiból kitörni akaró Gwendolin Stief Magda alakításában felébresztette a hitet, hogy a konvenciókon is túl lehet lépni. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a „más” világba vágyódást tudatosan építette-e szerepeibe, vagy a totalitarizmus béklyóiban vergődő igaz művész ösztöne súgta neki, de tény, hogy sokan kacsintottunk össze: hát, én is így érzem. Aztán sejtésem 1970-ben beigazolódott. Vlad Mugur rendezte színházunkban a Három nővért. Az előadás az elvágyódásról szólt. Stief Magda Irinát alakította.

A színpadkép a családi ebédlőt ábrázolta, de nem a valóság dimenziójában, hanem valami felnagyított, furcsa szögben. Az asztalra felkucorodó Irinából, olyan elementáris erővel tört ki az egyéniséget, személyiséget szétzúzó, elfojtó világ elleni undor, lázadás, hogy egyértelművé vált: „mindennek ellenére” a továbbélés csak a menekülés lehet ebből a környezetből.
Természetes, hogy az előadás záróképe, a mindent elpusztító tűzvész utáni látvány, csakis egyet sugallhatott: menjünk Moszkvába, akárhová, csak el innen. Ekkor megértettem Stief Magda kódolt üzenetét: játékának különös hangulatát a mást akaró művészi vágy fűtötte, már ekkor úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal. Alakításai az éltető levegő utáni kapkodás gesztusai voltak. Még eljátssza Helénát a kolozsvári Nemzeti Színházban a Vlad Mugur rendezte Shakespeare vizióban, a Szentivánéji álomban, majd elutazik álmai földjére, a szabadság világába, Németországba 1971-ben.

Szabadság világa? Ezt igazán Ő tudhatná megmondani. Tény, hogy a németországi évek után (miközben volt a Szabad Európa munkatársa, a kronstanzi, a bázeli, a bochumi, a stuttgarti színház munkatársa, 1982 és 1990 között férjével, Vlad Mugurral, saját színházi együttest működtetett) miután ismét hazatérhetett játszani, a megnyugvás ösvényeire érkezett.
Művészete teljében pompázó színésznőt láthattunk viszont, aki ilyen élettapasztalat után egyben filozófus is. A Cseresznyéskert Ranyevszkájaként nemcsak az igazi groteszk Csehovot láttatja, de meg is toldja a szerzői víziót: végső monológját vörös bohócorrban mondja el, s mikor a „vak vagyok” szövegrészhez ér, az orrot a jobb szemére illesztette. Aztán Ionesco Székekjéből az öregasszony szerepe következett, később Pirandello Frolánéja, az Így van, ha így tetszik-ből. A bohócorros fittyet hányás a világnak végig ott kísért ezekben az alakításokban is, de egyben felkészülést is jelent a végjátékokat alkotó
művésszel való találkozásra, a Beckett-i szöveg interpretációjára: Winnie alakítására az Ó, azok a szép napokban.
Erről az alakításról írták: „a szárazra vetett hal vergődése.” Az igaz művész mindig perel a világgal, ám hite elpusztíthatatlan. Winnie vallja: „Ó, milyen szép is ez a mai nap, megint egy boldog szép nap…Mindennek ellenére.”