Egy történetet akarok elmondani. Egy aprócska történetet, amely nem több, mint egy csepp a történetek végtelen óceánjában… Köszönettel tartozom Kányádi Sanyi bácsinak, Tolnai Ottónak, Domonkos Istvánnak és post humus Beckett úrnak, akik valamilyen formában azt a kisebbségi életet voltak kénytelenek megélni és megszenvedni, mint mi mindahányan „határonkívüliek” itt és ma. Bejártam a világot. Visszatértem a „kiinduló pontra”.Hogy újra elinduljak? Vagy bevégezzem itt és most? Vagy csak elmondjam? Vagy csak megmutassam? Várok… Várakozok…
Bicskei István (Bütyök)

Bicskei István darabja igazi csemege az igényes színházlátogató számára. Mélyen átgondolt és átélt remekmű az őszről és az elmúlásról, egyben az egyfajta feltámadásba, folytonosságba vetett hitről. Nem mentes minden kétségtől ez a hit. A lét és a nemlét, az álom és a valóság megkülönböztetésének gyötrelmei itatják át, mialatt végig ott lebeg a kérdés: mi végre várakozunk? S megéri-e vajon…? Költői problematika mindenképp. S valóban, egy szép, ugyanakkor megrázó költemény az előadás. […] A Szivárványkígyó egy valóban zseniális „látványszínház”, amely szavak nélkül is megállná a helyét, ám így még fokozottabban kifejező és elgondolkodtató. A sokféle színházi stílus és elem alkalmazása nem ment a mondanivaló rovására. A zene, a koreográfia és a verbális közlendő erős egészet alkot, mintegy könyörgő imába sűrűsödik össze, hogy könnyebb legyen az álmunk. Az enyém az volt aznap éjjel…
Szögi Csaba, Képes Ifjúság

Bicskei jól kiválasztott szövegekkel és kifinomult mozgáskultúrával egy órában elmondta nekünk, ő hogyan látja az életet, az életét. Van két nagyon tehetséges segítőtársa, a lánya, Bicskei Flóra színművésznő, aki a jó fehér angyal és Szerda Zsófia, aki a fekete démon. A két angyal elkísérte művészünket a sírig. Szorongást éreztem bensőmben, amikor Bicskei István, akit karonülő gyermekkora óta ismerek, a világot jelentő deszkákon az első lépéseket én tanítottam neki, most meg ilyen elmélyülten, ennyire szívbe és lélekbe markolóan beszél az elmúlásról. […] Az előadás végére a művész – csupa nagybetűvel az „ember” – miután szembesült tennmagával, magába roskadva elhagyatottan ül a fa alatt. A kezdet és a vég. Ő nem mozdul, mi, a nézők meg nehezen ocsúdtunk fel.
Koncz István, Új Kanizsai Újság