Élt egyszer, régestelen, régedes régen egy öreg király, akinek volt egy gyönyörűséges leánykája. Udvaruknak közepében, ezt maguk elhinni nem fogják, egy olyan tüneményes fa állt! Az olyan magos volt, hogy minden bizonnyal az eget érte. Azért mondom, hogy „minden bizonnyal”, mert azt csak találgatni lehetett, annak a fának az ágait, a lombozatját ugyanis senki emberfia nem látta. Úgy is hítták ezért, hogy tetejetlen fa. Egyesek úgy hitték, hogy annak a lombkoronája (ha egyáltalán van neki, ugye) egyenest direkt beléfúródik az ég boltozatába, annak hét rétegét átalszakítja, s egész a Jóisten lába ujjacskájáig felér, s lent a gyökerei pedig a mélyben az alvilágig nyújtóznak. Úgy tartották, hogy a fa legeslegtetején ott egy forráskútacsa, mely a szerelemnek, s minden életnek forrása… Ezeket találgatták az emberek, de bizonyosat egy sem tudhatott, mert arra a fára senki emberfia még fel nem mászott soha…