A János vitéz, Petőfi elbeszélő költeménye tananyag az iskolában, készült belőle rengeteg feldolgozás, köztük opera és operett is. A Budaörsi Latinovits Színház az utóbbit, Kacsóh Pongác daljátékát adja elő, három felvonásban. Diákok figyelem! Érdemes megnézni, mert jó az előadás, de a mű elolvasása nem váltható ki vele. Mert éppen 111 évvel ezelőtt (az ősbemutató ugyanis 1904. novemberében volt) Bakonyi Károly, bár hű maradt az eredeti mű szelleméhez, az elbeszélés gazdag cselekménysorából egy rendesen lerövidített, pergően érdekes színdarabot írt. A daljátékban már az első felvonásban jönnek a huszárok a faluba, így Kukorica Jancsi nem találkozik a Petőfi féle rablókkal. A második felvonásban máris a francia udvarban vagyunk, és ide jön érte Bagó, a falu trombitása és mondja el, hogy Iluska meghalt, tehát nem otthon, a sírnál döbben rá. Kimarad a kalandos, madárháton való utazás is, mert a harmadik felvonás már a mű csúcspontja, a Tündérek országa, ahol Jancsi és Iluska végre egymásra találnak. Vagy mégsem? Hiszen Petőfi is titokzatos befejezést írt és ezt a daljáték megtartja: a fiúnak honvágya van, haza akar térni, de vele mehet-e a már tündérré vált szerelme? A nézők fantáziájára van bízva a megoldás.

A budaörsi előadás rendezője a színház igazgatója, Frigyesi András. Amikor erre a posztra kinevezték 2013 februárjában (ez a harmadik évad, tehát még a jobb oldali többségű politikusokból álló önkormányzati képviselőtestület), előre a fejére olvasták sokan, hogy erősen magyarkodó, netalán nacionalista színházat fog csinálni Budaörsön. Nos, ha lett volna valóságalapja, akkor most, a János vitéznél, ennek ki kellett volna buknia. És ezt csak azért hozom szóba, mert ő maga ezt íratta a szórólapokra: „Most, hogy a színháznak önálló társulata lett, amely szinte a teljes színlapot kitölteni képes, és most, hogy bármilyen okból újra húsbavágó lett a kérdés, hogy kik vagyunk és hova tartunk, igazán vétek lenne nem műsorra tűzni minden idők legmagyarabb daljátékát, amelyet minden idők legmagyarabb népmeséjéből álmodtak színpadra, amely népmesének név szerint ismerjük a szerzőjét, a tót/szlovák, de mégis magyar Petrovics Petőfi Sándort”. Ezek után a magyar huszárok megjelenítése és a magyar zászló lengetése a darabban, egy „üzengető” rendezésben nagyon elvihette volna az egész előadást. De nem így történt!!! Ízlésesen, éppen annyit adagolt belőle a rendező, amennyi indokolt.

A kitérő után a lényegre térve: jó szemmel választotta ki Frigyesi a munkatársait is. A kosztüm és a jelmez, mint az elmúlt két évadban szinte minden saját bemutató esetében, nagyon jók. Tökéletes az anyagok és a színek (pasztell majd neon és végül a ködbe burkolt fehér) megválasztása ahhoz, hogy felvonásonként tényleg egészen más érzelmi és hangulati közegbe kerüljünk. Azt, hogy nem 1904-et, hanem 2014-et írunk, a lányoknál ügyesen összeállított leggings és tunika érzékelteti. Illetve – bár ez kicsit már zavaró – két mellékszereplő férfin a mai ing és zakó. A színészek játékáról: Páder Petra gyönyörű és hiteles Iluska. Ódor Kristófba minden tinilány képes lenne beleszeretni. Nagyon szép a hangjuk is, az élőben kísérő zongora mellett nagyon jól érvényesültek. Spolarics Andrea pedig - a tetőtől talpig, testre simuló feketében - nagy-nagy kacagásra késztette a nézőket gonosz Mostohaként. A humort fokozta Bregyán Péter, mint esetlen francia király. Marton Róbert pedig már nem csak a szappanopera (Jóban rosszban, aki nem nézné) kedvencünk, mert egyre többször látjuk a budaörsi színpadon is, ezúttal a részeges és bumfordi, de szerethető Bagóként. S ha az ismert párbeszédek alatt (hiszen a felnőtteknek azon aligha kell már izgulniuk, hogy vajon mi lesz a történet vége) olykor-olykor kicsit el-elálmosodunk is a nézőtéren, a főként fiatalokból álló énekkar illetve statiszták - tudomásom szerint színészhallgatók – mindig felélénkítettek.

Kinek szól az előadás? A rendező és a közönségszervezők szerint családoknak, ahol a gyerekek és a szüleik, nagyszülők is jól érezhetik magukat. Egyetértek, de az alsó korhatárt 8-9 évesnél meghúznám.