Fosse, Őszi álom
A kortárs norvég drámaíró, Jon Fosse írói pályafutása 1986-ban indult, de első színházi bemutatója csak 1994-ben volt. Vonakodva, fenntartásokkal kezdett a színdarabíráshoz, re-gényíróként és költőként úgy érezte a színház képmutató fecsegés, melynek nincs köze az irodalom titokzatosságához, mélységéhez, de véleménye később gyökeresen megváltozott, s ma már szinte kizárólag drámákat ír.
Az idén 50 éves Fossét gyakran méltatják „második Ibsenként” vagy „a 21. század Beckett-jeként”. Darabjai nem hordoznak politikai, vagy direkt társadalomkritikai üzenetet, nem szürrealisták, vagy pszichologizálók. Színműveit nyelvi és vizuális egyszerűségre törekvő stílus jellemzi, mely azonban nem a kiüresedés kifejezése, hanem a lényegi tartalmak sejtetése, az emberi tapasztalatok, vágyak, félelmek megfogalmazása. A darabok minimalizmusa gazdag gondolat- és érzésvilágot rejt, és sokféle kérdést sugall anélkül, hogy megnyugtató és általánosan érvényes választ adna. Fosse drámáinak nyelvi szerkezetét kis eltérésekkel ismételt, de majdnem teljesen azonos szavakból álló, központozás nélküli, s gyakran félbehagyott megszólalások építik, melyek a szöveg kétértelműségét, nyitottságát biztosítják. A szövegek költőiségüket nemcsak ennek a szabad versre emlékeztető formának köszönhetik, hanem azoknak a lírai benyomásoknak is, melyeket nem is elsősorban egy-egy jól elkülöníthető költői kép használata kelt bennünk, hanem a darabok mind tartalmi, mind formai elemeinek összjátéka. A Fosse-drámák líraisága ugyanis többnyire éppen a prózai megfogalmazások együttes hatásából, az ismétlések ritmusából, a megszólalások közti rövid csendekből származik.
Az 1998-ban született Őszi álom a rendkívül produktív drámaírói életmű egyik csúcsa. A banálisnak tűnő történet a családját elhagyó férfiról valójában sok minden mást is magába foglal. A szöveg szerkezete szubjektív időérzékelésünk képlete, s arról szól, hogy a ’kis’ ember az élet ’nagy’ kérdéseiben fennakadva, sután, félszegen igyekszik szavakat találni a megfogalmazhatatlanra, az idő múlására, a halál felfoghatatlanságára.
A Fosse-darabok lényege a nyelv, amely első látásra nem tűnik bonyolultnak, mégis aki fordítóként nyúl a szövegekhez rengeteg akadályba ütközik. Az újnorvég nyelv Norvégiában speciális helyzetben van az elterjedtebb, de kevésbé zenei hangzású bokmål, azaz könyvnyelvhez képest. Az újnorvég nyelv zenei árnyalata idegen nyelvre nehezen átültethető, de még ennél is nagyobb kihívást jelent a kisebb eltérésekkel ismételt megszólalások és a kétértelműségek magyarra fordítása. Az általunk ismert minimalizmus ugyanis sokkalta bőbeszédűbb Fosse nyelvéhez képest. Szándékoltan a hiányos a nyelv, a jellemrajz, a helyszínleírás, az időhasználat, így szokatlanul nagy tér marad nekünk, több kérdést kell feltennünk, többször kell azt éreznünk, hogy nincs és nem is lehet mindenre végérvényes válaszunk. Az igazi fordítói feladatot az jelenti, hogy a fordítás ne vigye el a szöveg értelmezését valamilyen túl konkrét irányba, megszüntetve ezzel a darabok nyitottságát, többértelműségét.
A halálhoz mért élet értéke az egyik legrégibb irodalmi téma, az Őszi álom ennek egyik újkori remekműve.
(Domsa Zsófi)