Írások
Avtandil rendezése szó szerint szabad, az európai színház – bár sokszínű – hagyományaihoz alig igazodik.
Az első felvonás inkább filmszerű, nagyban szinte a „filmvágás” tempóit használó laza történet. Számomra a zseniális örmény filmrendező Szergej Paradzsanov halhatatlan művei – az Elfelejtett ősök árnyai, A szurámi vár legendája és A gránátalma színe mitikus, festői világa ad leginkább fogódzót.(Paradzsanov tbiliszi örmény volt, aki 1924-ben Jerevánban született ugyan. A szovjet filmakadémián Alekszandr Dovzsenko tanítványa volt. Majd zeneművészeti főiskolára is járt, világjáró baletteket is rendezett. A fent utoljára említett, 1969-es zseniális filmjét letiltották – és „kitüntetésként” – ötévnyi Gulág következett. Végül, neves francia művészek nyomására visszatérhetett grúziai házába.) Nem sokkal később a vendége lehettem Tbilisziben egy magyar színtársulattal.
Az 1990-ben elhunyt, máig roppant tiszteletnek örvendő, immár halhatatlan filmrendező vendégei tiszteletére platóni lakomát rendezett. Minket, a színészeket, a rendezőt és a tervezőket a szekrényeiben kéznél tartott reneszánsz és barokk jelmezekbe öltöztetett. Utána ülhettünk le szépséges, a holt és organikus jelképekből épített terített asztalhoz – én Rembrandt jelmezét kaptam. Most A kaukázusi előadásának montázs-jelenetei nekem Paradzsanov és a 160 éve született Niko Piroszmani grúz vándorfestő képi világát idézték. Havas telet, virágos tavaszt, háborút és reményt – a rendező és színészei kortársi átiratában.
Az előadás alapdíszlete a „felező” mélységében áttört emeletes rozsdás vashíd. A nem mindig a lépcsőn járó, az üldözőket, üldözötteket, a felhevült szerelmet játszó szereplők akrobatikus mutatványokkal behozzák a fizikai színházat. De a véres szcéna alig kegyetlen-színházi. A feleség nadrágszíjas „nevelése” persze kivétel. A várat, házat, kunyhót vagy lélekvesztő függőhíd funkcióit betöltő vasváz tolóajtain át az Őrvezető, a Katona úgy dobják be a gyújtóbombát, hogy zsonglőrmutatványuk kelléke egy gránát, amit a városi lakóházba menekülők közé hajítanak. Fény, a zene és hangeffektek segítik megérteni: az archetipikus milicistáknak az ölés vicc…
Stafelájra tett festővásznat idéz az egész színpad, mert a főjeleneteknek egyetlen statikus nézete van. Minden szereplő fogja ennek a félig sík térnek. Az 1 felvonás frontális mozgásokat ad, Piroszmani képi dimenziójában és kellék-világa szerint. Míg Paradzsanov festői szín-szimbolikában gazdag filmjeiben kis-totálok és közelik segítik a mítoszok statikus illusztrációiból ismert csodák megjelenítését. A színpadon ez nehezebb. Közben azért egy hitelesen működő színi dramaturgia szerint épülnek az epizódok. Jobban érti, aki ismeri a mítosz-hátteret.
A felgyorsuló, egyre inkább fergeteges 2. felvonásban a Varszimasvili tervezője, Avtandil Varszimasvili két emblematikus, 16-17. századi szemlélődő festmény „ferzecc-részletét” is szerepelteti – ami inkább csak az egész színpadot uraló szimmetria megtörését hozta – a bírósági mellvéd pozícióban. A két, egymástól sokban – képben, mozgásban és hosszban is – eltérő felvonást csak laza cselekményszál köti át. Az első rész, néha szinte leáll. A kaukázusi, hucul, akár magyar mondakör montázsai inkább monokróm, lírai festményt adnak ki. Brechti humor van benne, elidegenítésnek nyoma sincs.
Az ősi kínai és biblikus salamoni történetet Brecht 1945-ben Grúzia egyik polgárháborújába tette át, de a játék ideje akár ma is játszódhatna. A cselekményben az ország kormányzóját, Georgi Abasvilit a cinikus, gonosz Herceg megöleti, a várost pedig katonáival felgyújtatja. A menekülő – elkényeztetett kormányzóné – Natella (Szász Júlia) pólyában a küszöbre teszi le / dobja kisfiát, akit önfeláldozó konyhalánya, Gruse Vacsnadze (Katona Kinga) magával visz. Rettenetes körülmények között menekülnek, közben a Herceg pribékjei üldözik őket.
Sikerül a csodás túlélés, ám a lány békével visszatérő szerelme, Szimon Csacsava (Bordás Roland) szívét összezúzza. A vőlegény azt hiszi, hogy Gruse nem tartotta meg ígéretét, nem várta be. A háború végén a kormányzóné is visszatér, és önmagának követeli vér szerinti gyermekét – amúgy az örökség megszerzése érdekében. Az inkább vásári mutatványos tragikomédiát formázó első felvonás két kiemelkedő szereplője a Gruse szolgálót játszó Katona Kinga és vőlegénye, Szimon Csacsava figurájával, de a többi színész játéka – Trillnek (is) köszönhetően – felragyog a játék „egész” arányait tekintve is. Az eredeti történet akkor elevenedik meg, amikor a falu bolondját megválasztják bírónak. Azdakot elsöprő dinamikával és hol finoman bölcs, hol vásárian harsány, egyszerre élő és testbeszéddel jeleníti meg Trill Zsolt. A sérülésből felépült színész hátára veszi az addig inkább hangulatteremtő képek kollázsának sorozatából felálló előadást. A toló kapu mögött felnagyított ortodox szeretetikonként fel-feltűnik a Szűzanya mozaikképe.
Az új bíró a híres ősi próbatétel, a „kaukázusi krétakör” alkalmazásával próbál igazságot tenni a méltatlan édes-és az igazibb anyák közt. A pazarul vibráló mozgóképek javára változik a játék: csökken csendélet és zsánerkép szerepe. A dinamika meghozza a képzőművészet és a színház emóciókat felkavaró találkozását. Paradzsanov tbiliszi népünnepélyeinek mintái is azok a mediterrán reneszánsz bálok lehettek, amelyek látványát rangos festők formázták. Varszimasvilinál végül ott van a grúz néplélektan is. De konkrét hímzések nélkül. Ám a grúz népzene is felhangzik. 500 éve, és most Varszimasvili bálja is több mint színpadi szcéna, valódi tánc-beszéd, spektákulum. A végére kiderül: jól bele tudtak illeszkedni ebbe a kavalkádba már az első felvonás élőképeit formálók, a Gruse anyósának kis szerepét emlékezetesen játszó Szücs Nelli vagy a bátyját játszó Szarvas József hozta ízes népi figurák is. És a több szerepet megformáló színésztársak mind. Látjuk, a színház cselekvéssel érteti meg magát – nem szöveggel mesél drámát, hanem közösségi műfajként.
Trill Zsolt sodró erejű, apró részleteiben is nagyformátumú játéka bevonja az előadásba a nézőket. Kikacsint, félrékkel és rengeteg finomabb eszközzel is elkápráztat. Ez a – nekem közvetve – film közegéből született színház nem idéz, és kicsit sem dokumentál grúz utcaszínházi bált, népszokást, de a második felvonás bírósága színészeinek és a rendezőnek köszönhetően a farce és a szerelem erejéről és a drámai művészet sokféle, varázslatos-mágikus műfaji lehetőségeiről egyszerre szól.