Az alább sorolt évszámoknak azért is aktualitása van, mert a mostani előadás is naplószerűen konferálja fel a 17. századi háborút és azokat a helyszíneket, ahol a címszereplő markotányosnő elköveti amorális, ám saját gyermekei megmentését célzó rémtetteit. Bertolt Brecht háborúellenes művét 1933-as emigrációja után – ’39-ben írta – 35 évesen. Csak 1941-ben mutatták be, Zürichben. Ezután a szerző az USA-ba emigrált, ahol művei nem kerülhettek színpadra, sőt, ’47-ben beidézték az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Ekkor tért vissza Európába, a Kurázsi mamát „ihlető”, 1618-48 között zajló Harmincéves és a Hitler 1933-tól előkészített, 1939-45 között megvalósított háborúk tetthelyére. Zürichből Brecht Kelet-Berlinbe ment, ahol feleségével, Helene Weigellel megalapították a Berliner Ensemble-t. A Helene Weigel játszotta Kurázsi mamát 1949-ben mutatták be itt. És ide küldik ki 1958-ban Weigel játékát és a Brecht-színházat/dramaturgiát megismerni Kis Manyit, a magyar Kurázsi-ősbemutató címszereplőjét, és Pártos Géza rendezőt – akit a szakma hamarosan a női lélekábrázolás legérzékenyebb, kreatív ismerőjének, a színésznő-lét legelfogadóbb, értő pedagógusának tart. A cél, hogy az előadás a leghívebben megfeleljen az 1956-ban elhunyt Brecht előírásainak. Apropó, ’58-ban Budapest még 1956-os romjaiban áll.

Nem tudom pontosan, hogy Heiner Müller által átvett világhírű kelet-berlini teátrum mikortól vált autonóm alkotóműhellyé/világszínházzá, de Theodórosz Terzopulosz ide érkezett a már nemzetközileg elismert Heiner Müllerhez tanulni és dolgozni 1970-ben. Hamarosan a görög származású rendező is világszerte elismert tekintély, saját színészvezető tréninggel csinál rituális mozgásszínházat (lásd korábbi, a Bakkhánsnökről írt recenziómat). A Kurázsiban jól felismerhető a Brecht-színház is, de a Nemzeti Színházban most Terzopulosz a maga teátrális változatát állítja színre. Ennek keménysége és humanizmusa nagyon pontosan kezeli a jelen háborúktól és ezek aktuális eszkalációjától való félelem nézői szorongást. Brecht szövegéből a rendező markánsan kiemeli a háborús korrupció, az életet semmibe vevő – úgy tűnik: örök – barbárságot, cinizmust, kisszerű, pénzsóvár, amorális nyereségvágyat. Zeneszerző a régi: Paul Dessau, és klasszikus elemek a mű dalbetétei is, amelyeket egykor Nemes Nagy Ágnes fordított.

Az eszköztelen színpadot és az archaizáló, drámai erejű módon kortárs jelmezeket is Terzopulosz tervezte. Az alig megbillentett rámpa-színpad úszik az „üres térben”. A háttér matt felező, előtte most úgy lógnak és fémesen villognak a szimbolikus kések, bárdok, kardok, mint a Bakkhánsnőkben háborús sérültek ápolását idéző vér-palackok. A horizont hidegfényű ölőszerszám-arzenál, a világ egykori és mai bajaira, háborúira utaló plasztikus függöny. A kellékként ilyen késeket lóbálnak a rendre átvonuló különítményesek. Valamint van egy speciális kampó, az ágyútöltelékekre, szökevényekre vadászó csendőröknél. Egy csáklyára, rakétavetőre, gumibotra egyszerre emlékeztető fekete kényszerítőeszköz-találmány is. A feketepiaci portékák: a fegyver, a kenyér csak szóban vagy jelzésszerű kellékként vannak jelen. A drog fehér anyaga szellemesen villan meg. Az egész összképe: fekete, de gyakran csillogó anyagokban van jelen. A nő is háborús árucikk – vadítóan vörös jelmezben. Sokjelentésű tárgyak a fekete nylonzsákok, egyszerre hozzák a piac „színét” és a hadi-televízióhíradókból ismerős hullazsákokat. A világítás, de az ügyelői munka is mesteri.

A játék sokszor némán balett- és pantomim-szerű, vonagló, kúszó, masírozó haláltánc, amit a közönség lélegzetvisszafojtva követ. A történetmesélés töredezett, mégis mindenki érti, zsigerrel átélhető a látvány-élmény. Dramaturg: Kozma András és Szabó Réka. Nekik is köszönhető, hogy óraműszerűen, de a színház iránti alázattal össze tud állni a Nemzeti színészeiből és főiskolásokból működő gépezet. A hagyományos szerepektől eltérő alakítások közül kiemelem a Halál/mesélő Bordás Rolandot, aki sátáni karmester. Démoni a titokzatos Szakács, a rémisztő Pap, akik üzlettársak is. Nehéz kettősségeiket remekül formálja meg Varga József és Schnell Ádám. Jól illeszkednek a misztériumba az Yvette és Kattrin figuráit formáló Polyák Anita és Kiss Anna Gizella egyetemi hallgatók. A női sorsokat áldozatokként megjelenítő Parasztasszonyokként dicsérem Szilágyi Ágotát és Nagy Marit, valamint a menthetetlen Eilif fiút előadó Hercegh Pétert. A lényeg, az egész társaság: együtt-élő kísértetvilág.

Brecht a katarzis helyett a tisztánlátást fogalmazza meg befogadói célként. A műsorfüzet a szerzőtől idéz: „Kurázsi mama csak annyit érthetett meg az egészből, mint a kísérleti nyúl a biológiából.” Mi nézők a mai világ civil polgáraiént megérthetjük: épp kísérleti nyulak vagyunk. Terzopulosz – ki is mondja – pont ez a felismertetés a célja.

És közben ebben az előadásban katarzis születik mégis. Ennek legfőbb előidézője maga Kurázsi mama – Szűcs Nelli. Az elmúlt 65 évben ez a szerep mindig a legjobb színésznők legnagyobb kihívása volt, fizikailag és intellektuálisan. Most is az. Szűcs Nelli a hátán viszi az egészet és valami elementárisan erős színészettel jeleníti meg azt, ami emberi a világban. Jót és rosszat, a megint háború előtt álló feledékeny, ezért védtelen embert.