Kőbányai János (1951) csaknem egyidős ama „nagy generációval”. Fotókiállítása főszereplőiről először csak írni kezdett. Ekkor még nem volt nála fényképezőgép. Szociográfusként érzékeny riportokat, később zenekritikákat is írt, de nehezen szerzett hozzá riportfotókat.

Egy barátja bíztatta, fotózzon saját maga. Végül hályogkovácsként induló riporterből, szenvedélyes fotóssá lett: kis fáziskéséssel szinte az egész beat- és punk-korszakot dokumentálta. Rockenbauer Zoltán kurátor bevezetője a tartalmas, reveláció-erővel ható katalógusban a hiányzó évekkel, a korai Illéssel, az Aréna-koncert előtti Omegával egészítette ki a képi históriát. Rockenbauer éppúgy ott volt mindenütt, mint Kőbányai, a tízezres nagyságrendben fennmaradt – eddig jórészt lenagyítatlan – képözön fotósa. Együtt válogatták és strukturálni tudták a most kiállítássá komponált 200 képet. Mindketten erős szociográfiai, sőt néprajzos érdeklődéssel fordultak a városi folklór mozgalommá terebélyesedő, előbb beat-, majd punk-zenei kultúrája felé. Kőbányai húszévnyi szocio-érdeklődésű újságírói működés után a magyar zsidó kultúra legendás Múlt és Jövő c. periodikáját újraalapítva, annak főszerkesztője lett. Hasonló nevű könyvkiadója harminc éve a téma nemzetközi léptékben is meghatározó irodalmi intézményévé nőtt. Az ideológiai lázadás szellemi értékké tudott átalakulni.

A 60-as, 70-es évek gyermekei nagy számban fordultak szembe a szülők úgynevezett szocialista kultúrájával. Az egyik minta az amerikai Woodstock volt. Ennek nyomán, Budapesten is rendre megszerveződtek a pogány tavaszünnepek. Bizarr módon, akár a május 1-i állami ünnepségek tömegeinek Hősök terén felbomló egységeiből újraszerveződő fiatal közönség is odatalált a Tabánba. Az ottani – a 70-es évekre már rendszeresen színpadi fellépésként megvalósuló – koncertek a Bem rakparti Művelődési Házhoz tartoztak. 68-tól kezdve itt koncerteztek a hazai beat-korszak úttörő zenekarai: a Kék Csillag, a Radics Béla által zenei magaslatokba emelt Sakk Matt, a Mini, az LGT és a Piramis lettek a hely bálványozott együttesei. Örömzenét játszottak, többnyire honorárium nélkül.

Kőbányait idézem: „Az új népzenei egyszerűségű, elektronikusan erősített zene felszabadította az alkotóenergiákat és – legalábbis kezdetben – eltörölte a határvonalakat zenész és közönsége között.” Kőbányai közel került a zenészekhez, így a színpadról nem csak őket, de az ezerfejű, a napfényben fürdő aranylóan fürtős rajongók hullámzó extázisát is jó pozícióból látta, láttatja. Legtöbb totálképen a hely az antik görög színházat idéző tabáni karéj amfiteátrum: a zsúfolásig telt lejtő a színház archetípusa. A főhős igen gyakran Török Ádám, a Mini virtuóz zenész vezetője. Az ő törzshelyük a Bem mellett a Tabán lett. Kőbányai fellépéseiknek annyira szerves részévé lett, hogy előbb Török Ádámot, majd az LGT-ből ugyancsak baráttá vált Somló Tamást civil, családi környezetükben is megörökíthette.  Kőbányai szenvedélyes hangulatú fekete-fehér fotóival a szabadság szenvedélyét közvetíti. Egy Somló emlékére írt 2017-es novellájából idézek: „Ha volt Horthy és Kádár korszak – akkor volt beatkorszak is! (S mondható sokkolóbb, azaz a felosztások felszínességére rávilágító evidencia? A Kádár korszakra esett az egész beatkorszak. Kádárral, ha felszínesen is: az elnyomás, a beattel pedig a szabadság fogalma asszociálódik)”.

A doku-hangulatú képek között néhány színes anyag is feltűnik. Megrázó erejű színes munka Somló sírkőavatásának riportja a közelmúltból. A legerősebb blokkok is a mához közelítenek: a Beatrice, a Bizottság már a 80-as évek. Amikortól Kőbányai inkább már a csöves mozgalom krónikása. Épp ekkoriban lépnek be a Beatrice-képekbe és a Kőbányai ikonográfiába a fiatal művészek, írók, költők és festők. Az FMK-ban rendezett Beat-ünnep elnevezésű irodalmi-zenei estén Csató Károly, Györe Balázs, Kemenczky Judit, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Temesi Ferenc, és Turcsány Péter vettek részt. Belőlük alakult a Fölöspéldány csoport, akik a Beatrice koncertekhez kapcsoltan performanszokat is rendeztek.  Ezek egyikén, a régi Budaőrsi Művelődési Ház udvari kerítésén volt Kőbányai képeinek első kiállítása. A „megnyitó” fotóján látjuk, Kőbányai szinte menybe száll.  Majd kivált közülük Nagy Feró és a Fölöspéldány, már hozzájuk kapcsolódtak El Kazovszkij és Bernáth(y) Sándor festőművészek. Az összművészeti törekvések azonban megtörtek. Miközben 1980 novemberében az amerikai beat-mozgalom akkorra ikonjává lett Allen Ginsberg Budapestre látogatott: Kőbányainak róla a Fölöspéldány körében készített riportfotói mára kultúrtörténeti relikviáknak számítanak.

Végül az új punk- és undergrund együttesek, a Közellenség, a Lavina, a Rottens, az URH, majd az utóbbiból lett Európa Kiadó, a Vágtázó Halottkémek és a Kontroll Csoport koncertjei következnek. A képi idővonalnak kétféle záródása is van. Egyik az 1981-es Sportcsarnokban rendezett Illés-revival, majd a szocialista idők végét ünneplő Illés-koncert 1990-ben, a Népstadionban.  Azaz, a Kőbányai által bevezetett fogalom, a „Beat ünnep vége” is megmutatkozik most a Műcsarnokban.

A kiállítás reménybeli újranyitására várt ifjabb nemzedéket rövid falszövegek is orientálják. És három koncertfilm, amelyek közül az egyiket még soha nem vetítették. Az új megnyitásig – a múlt tavaszi karantén során 55.000 közösségi média látogatót vonzó – virtuális sétát és több jeles művész, valamit a fotós és a kurátor online vezetéseit látogathatja a közönség.