Az alábbi interjúban pályakezdéséről, a színházi világ változásairól, emlékezetes alkotótársakról és a fény szerepéről mesél.

Mit jelentett Önnek Szolnokon felnőni?
    –    Székesfehérváron születtem, családunk 1955-ben költözött Szolnokra. Apám építész volt testvéreim is építészmérnöknek tanultak, én voltam a család „fekete báránya”. Elektroműszerész és gépjármű-villamossági szakközépiskolába jártam, de engem sokkal inkább a zene vonzott. Hamar elkezdtem rock- és beatzenét játszani.

Hogyan került közel a színházhoz, mi volt a meghatározó élménye?
    –    1971-ben egy autófenntartó vállalatnál dolgoztam műszerészként. Egy barátom megkért, hogy javítsam meg Hollósi Frigyes színész Trabantját. Amikor megkérdezte, mivel tartozik, azt válaszoltam: „Semmivel, ez grátisz.” Erre meghívott a színészklubba. Ott mutatott be Debreczeni Ottó fővilágosítónak, aki felvett világosítónak.
Az első munkám a Dinasztia című előadás volt, amelyet Székely Gábor rendezett. Ezt követte a Maja című revüoperett Bor József rendezésében. Színpadi világosítóként dolgoztam, kevés szakmai tapasztalattal: még azt sem tudtam, hol van a fényszabályozó. Debreczeni Ottó csak annyit mondott, hogy amikor megszólal a zene, ütemre váltsak fényt.
A Bolero zenéjére a lépcső belsejében elhelyezett színes izzókat egy csengőnyomógombbal kapcsolgattam.  Egyszer csak Berényi Gábor igazgató felkiáltott: „Jöjjön be a színpadra, aki villogtatja a lépcső világítását” Azt hittem, azonnal kirúgnak, de nem így történt. Megdicsérte a ritmusérzékemet, és megkérdezte a fővilágosítót, miért nem a fényszabályozó pultnál ül ez az ember –  akkoriban rangot jelentett, a fénypultot  kezelni. A fővilágosító helyettese lettem pár év eltelte után.
1978-ig dolgoztam a szolnoki színházban, majd átcsábítottak a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központba. Ez nem jelentette a színháztól való elszakadást: főállásban a művelődési házban dolgoztam, mellékállásban továbbra is világosítottam a színházban.
Közben elvégeztem a Népművelési Intézet amatőr rendezőképzését. A művelődési házban stúdiószínházat alapítottam: Montágh Imre volt a beszédtechnika-tanár, többször Ságodi Gabriella helyettesítette, Dölle Zsolt a mozgástechnika oktatója, Egerszegi Judit akrobatikát tanított, Dúró Győző dramaturgiát és Paál István színházi etikát

Évente három-négy előadást készítettünk.
    –    A Stúdiószínház később Amatőr Színház, majd a nyolcvanas években Híd Amatőr Színház néven működött tovább. Itt rendeztem többek között Samuel Beckett Az utolsó tekercs című darabját, amelyet több díjjal is jutalmaztak. Előfordult, hogy bevonták a működési engedélyemet, mert rendszerellenesnek minősítették az előadást – holott szó sem volt erről.

Kik inspirálták Önt a leginkább?
    –    Nagyon kevés olyan rendező van, akivel ne dolgoztam volna. Szinte az ország összes jelentősebb rendezőjével volt közös munkám. Sándor Páltól kezdve – aki elsősorban filmes – vele is dolgoztam.
Amikor a szolnoki színházban kezdtem, Székely Gábor  akkor lett főrendező, majd később igazgató-főrendezője a színháznak. Nagy hatással volt rám. Hat évadon át dolgoztunk együtt. Számos munkám volt Valló Péterrel, Babarczy Lászlóval, Pál Istvánnal, Ács Jánossal, Szikora Jánossal, Iglódi Istvánnal, Fodor Tamással, Verebes Istvánnal, Szinetár Miklóssal, Kerényi Imrével, valamint a zalaegerszegi évek alatt Bagó Bertalannal és Bereményi Gézával. A mostani  rendezők közül is ki kell emelnem néhány nevet  a teljesség igénye nélkül: Radó Denise, Balázs Péter, Anton Vladimir, Sorin Militaru, Szabó Máté.

Csiszár Imrével is nagyon szívesen dolgoztam. 1977-ben rendezte a Puntila úr és szolgája, Matti című darabot Major Tamás és Blaskó Péter főszereplésével. Jelentős munkája volt az 1979-ben bemutatott Macbeth, amelyet gyakran „sáros Macbeth”-ként emlegetnek. A darab elején Skóciában járunk, borús, esős időben. Ebben az előadásban műsarat használtunk: a sártengerből emelkedett ki a három boszorkány. Ehhez külön zsilipkamrát kellett építeni, hogy a sár ne folyjék szét. Csiszár Imre ebben az előadásban nemcsak rendező, hanem díszlettervező is volt.
És az igazgatóim: Berényi Gábor, Vass Károly, Székely Gábor, Lengyel Boldizsár, Kerényi Imre, Schwajda György többször is, Spiró György, Szikora János, Balázs Péter, Barabás Botond….

Ki az a színész, akire különösen szívesen emlékszik?
    –    Darvas Iván. Szinte egy időben van a születésnapunk: ő június 14-én, én június 12-én születtem.
Amikor Ivánt az egyik Amadeus előadás után a közönség előtt köszöntöttük a színpadon, azt mondtam neki: „Két nap van köztünk, meg egy kis piszok.” Ő jót mosolygott, én pedig el is felejtettem az egészet.
Később újra Szolnokon játszott, és egyszer csak hívatott: „László úr, jöjjön be az öltözőmbe!” Elővette a könyvét, és azt mondta: „Szeretném ezt dedikálni a közös munkáink emlékére. Születésnap, születésnap… az a kis piszok csak megvan köztünk.”
Hihetetlen érzéke volt a fényhez: mindig pontosan tudta, hol lesz megvilágítva. Az Amadeus elején például koromsötétben csak hangokat lehetett hallani, ő mégis tökéletesen beállt arra a helyre, ahol a lámpa később felgyulladt.

Mi a világosító munkája?
    –    A fővilágosító már az első olvasópróbán jelen van. A rendező ismerteti az elképzeléseit, a díszlettervező bemutatja a terveket. Mi már ekkor bekapcsolódunk az alkotófolyamatba, és végig követjük a koncepció alakulását. A látványtervek gyakran módosulnak.Többször beülök próbát nézni Kezdetben még jelzett díszletben, jelmez nélkül dolgoznak, de ilyenkor tanulom meg a jelenetek sorrendjét, ritmusát. A díszlet általában a bemutató előtt négy-öt nappal kerül fel a színpadra. Ekkor kezdődik a mi igazi munkánk. Először vázlatosan világítom végig az előadást, majd fokozatosan pontosítom – mindig az egészben gondolkodva.

Hogyan változott a színházi világítástechnika az elmúlt évtizedekben?
    –    Kezdetben hagyományos izzókkal dolgoztunk, hasonlókkal, mint a lakásokban. Ezek lassan érték el a teljes fényerőt, melegen világítottak, gyönyörű hangulatokat lehetett érzékeltetni velük.
Később jött a halogén világítás: osztrák Páni lámpák, keletnémet Fresnel reflektorok, majd az ADB halogén reflektorai, és a digitális fényszabályzó pultjai. Ezek gyorsabban reagáltak, keményebb fényt adtak.  A digitalis fényszabályzó pultokkal már memóriákat lehetett szerkeszteni, menteni.
Ma a LED-technika szinte mindent átvett. Egy 900–1000 wattos LED-reflektor óriási fényerőt képvisel. Programozható pultokkal, robotlámpákkal dolgozunk. A mai világ eleve gyorsabb, villódzóbb – a technika is ezt tükrözi.

Volt-e olyan előadás, amikor gyorsan kellett megoldani egy súlyos problémát?
    –    2008-ban a Vörös Pimpernel című előadás előbemutatóján, amit Molnár László rendezett  és játszott is benne, teljesen felborult a világítástechnika: eltűntek a jelek, minden összekeveredett. Egy hibás jelkábel okozta, ötven-hatvan lámpánál kellett megtalálni a gondot. Az Ezeregy év táncshow (2000) alatt is voltak problémáink. Ennyi robot lámpával, amit itt használtunk,  színházban még nem igen dolgozott senki… többször kellett le- és felszerelnünk a teljes lámpaparkot.
Emlékezetes volt az 1996-ban bemutatott Rómeó és Júlia is, amikor a délutáni előadás közben elromlott a forgószínpad. A felvonás végén Törőcsik Mari, aki a dajkát játszotta,  kilépett, és elnézést kért a közönségtől:  „Nem tudom, érzékelték-e, hogy nem úgy működött a díszletváltozás, ahogy kellett volna. A háttérben a színház húsz munkatársa forgatta a színpadot a többtonnás díszlettel. A kellemetlenség miatt elnézést kérünk és  az előadást inkább megtartjuk máskor, hogy teljes értékű élményt kapjanak.”
Kázmér József kollégám, aki eredetileg gépészmérnöknek tanult, lement és egy óra alatt megjavította a szerkezetet. Életében nem látott még ilyet, de olyan érzékkel rendelkezett, hogy meg tudta oldani és az esti előadásnál már minden rendben ment..

Melyik fénytervére a legbüszkébb?
    –    Az egyik a 2011-es, Radó Denise rendezte Jézus Krisztus Szupersztár. A zárójelenetben Jézust és Máriát úgy világítottam meg, mintha márványszobrok lennének. Ennél a jelenetnél a végkifejletből indultam ki, a lámpák szöge kulcskérdés volt.
A másik a 2008-as Vörös Pimpernel, ahol a színpadkép olyan hatást keltett, mintha egy vitorlás hajózna a tengeren.

A harmadik kedvencem Kiss József által szinpadra alkalmazott és rendezett előadás 2009-ben, az Országúton, amely díszlete (Szegő György terve) egy cirkuszi porond, ahol körbe-körbe egy speciális motorral közlekedett hol a Zampanot játszó Jászai Laci vagy Molnár Laci.  Egy –egy kör után új helyszínre érkeztünk… saját készítésű gobókkal világítottuk a helyszíneket, akkor még robotlámpa nélkül..
Nem szeretném kihagyni Telihay Péter rendezéseit sem a felsorolásból. Péterrel nagyon egy hullámhosszra kerültünk, hasonlóan gondolkodtunk. Az Othello (2005) nyitóképében szakad az eső, szürkés élfények szűrődnek be, majd a kép kitisztul, és vakító, 16 kilowattos élfény hasít a színpadra. Ugyanilyen meghatározó élmény volt az Euripidész-trilógia (2003), amelynek záródarabja az Oreszteia. A Karamazov testvérek a szobaszínházban zseniális díszlettel, kiváló színészekkel és rendezéssel valósult meg. Minden alkalommal döbbenetes képi világot sikerült közösen a színpadra varázsolnunk.
Zalaegerszegen is dolgoztam néhány éven át. Itt készült Bagó Bertalan rendezésében a Hair – még Szolnokon –, majd Egerszegen a Kurázsi mama. Szintén fontos munka volt Bereményi Géza által írt és rendezett Az arany ára, amely részben Bereményi Géza életrajzi ihletésű darabja. Nagyon szerettem Pauer Gyulával együtt dolgozni. Egy alkalommal Gyula megjegyezte: „Még nincs kész a világítás – fúj a szél, de minden mozdulatlan”. Válaszul egy száraz falevelekkel összekötött gallyat helyeztem egy toronyból világító lámpa elé, mögé pedig egy „sétáló” ventilátort tettem. Ettől a kép azonnal életre kelt: a bádogtetőn megjelentek a falevelek mozgó árnyékai.

Hogyan látja az utánpótlást?
    –    Sok tehetséges szakember kerül ki ma is, de a tudás nincs megfizetve, ezért állandó emberhiány van. Régen hajnalig dolgoztunk próbák után, ma ezt már a jogszabályok sem engedik. Akkoriban a túlórák miatt viszonylag jól lehetett keresni.

Ötvenöt éve dolgozik színházban. Mit jelent ez Önnek?
    –    Beleszerettem ebbe a világba. Csodálatos és egyben tragikus is, mert megszűnik a magánélet: a színház maga az életforma. Sok rendező teljesen rám bízza a világítástervet, ami óriási szabadság.  Rendkívül izgalmas az alkotás folyamata, de óriási a felelősség, hogy a végeredmény az előadáshoz teljesen hozzáillő, magas minőségű legyen.
Most tudatosult bennem, hogy az egész életemet a színházban éltem le. Ebben benne volt a munka,  a gondolkodás, a hozzáállás, a körülmények. Komolyan vettem, a szabadidőmet is a színházban töltöttem. A feleségem László Zsuzsanna szintén itt dolgozott súgóként, rendező asszisztensként. Nem bánom, de talán lehetett volna egy kicsit tudatosabban is csinálni.
Megtisztelő, hogy a munkámat elismerték: 2018-ban Kaposvári Gyula-díjban részesültem és megkaptam a társulat díját is.

A zene ma is jelen van az életében?
    –    Három szerelmem van az életemben: a színház, a zene és a nők.:) Minél több időt foglalkoztam velük, annál jobban szerettem.  Ezek a szerelmek megmaradtak.
A színház mellett a zenére nem sok időm jutott. Végül 2010-ben szerveztem egy kétnapos emlékkoncert sorozatot a volt zenésztársaim emlékére, a Szolnokról elszármazott zenésztársakkal, akik Amerikából, Svédországból, Norvégiából. Németországból és az ország különböző részeiből érkeztek. Azóta minden évben megrendezzük, sajnos egyre kevesebb pénzből. Ebben  az évben az Akiért a zene szól négy napos eseményen harminchét fellépő zenekar játszott.