Írások
Ez az előadás már 2016-ban megszületett. Akkor mi volt az ok, amiért létrehoztátok?
– Zoltán Áron: Volt már egy korábbi előadás, aminek ez a továbbfejlesztett változata lett itt a Vígben. A Miskolci Nemzeti Színházban voltunk szakmai gyakorlaton Tóth Andrissal és Tóth Jankóval, s lehetőségünk nyílt a legkisebb színpadon egy produkció létrehozására. Andris volt a szülőatyja az ötletnek, hogy a Frontátvonulás című albumot csináljuk meg. Amikor pedig mindketten ide szerződtünk, gondoltuk, hogy folytathatnánk az ott elkezdett estet, de természetesen nem ugyanúgy, hanem csináljunk egy új előadást.
A Frontátvonulás hogyan jött a képbe? Az album 1979-ben született, még a rendszerváltás előtt. Ez már mindenképpen történelem, pláne nektek, akik a rendszerváltás után születtetek?
– Tóth András: A szüleim nagy Cseh Tamás-rajongók voltak. Gyerekkorom óta ismertem a lemezeit, otthon kazettán iszonyat sokat hallgattam őket, s már kiskoromban is énekeltem a dalokat a felvétellel együtt. Különösen azért tetszett a Frontátvonulás, mert ezen nemcsak dalok vannak, hanem egy teljes történet is. Nyilván gyerekként is nagyon vicces Sas elvtárs, s gyerekként is érted, hogy van valami fenyegető a korszakban, ráadásul a szüleimtől, nagyszüleimtől ismerem a kommunizmus történetét, az „ötvenes évek szűk levegőjét”, de én sosem éreztem, hogy ezek a dalok a régmúltról szólnának. Sokszor szokták feltenni a kérdést, hogy nekünk fiataloknak jelenthetnek-e bármit Cseh Tamás dalai? Persze, egy csomó mindent nem érthettünk, hogy mi az a pártkönyv, a világnézeti klub… De ahogy nőttem föl, fokozatosan rájöttem, hogy valójában ezek a dalok nem feltétlenül a korszakról szólnak, hanem a magyar emberek lelkéről. Amikor bedobtam ezt az ötletet Áronnak Miskolcon, akkor úgy éreztük, hogy mi hasonló fiatalok vagyunk egy hasonló helyzetben, mint Vizi és Ecsédi, vagy amilyenek lehettek annak idején Bereményi Géza és Cseh Tamás, amikor összeültek egy albérletben, és azt mondták: csináljunk valami jót. Sajnos Jankó, akinek autóbaleste lett, nem tudta velünk folytatni ezt a kalandot, de mivel Eszenyi Enikő rábólintott, ketten továbbfejlesztettük a Cseh Tamás-estet. Közel 1 évig dolgoztunk rajta, mígnem eljött a Magyar dal napja, ahol bemutattuk: a Frontátvonulást összekötöttük a Nyugati pályaudvarral, (1993) s így született meg a Kelet-nyugati pályaudvar - Orosz Ákos színészkollégánkkal kiegészülve.
Hallgatva az előadást, egyértelmű, hogy szerepelnek benne dalok a Levél nővéremnek 2. (1994) című lemezről is és plusz zenei betétek is születtek. Miért volt erre szükség?
– Z.Á.: Két teljesen különböző albumot varrtunk össze. Annak ellenére, hogy mindkettőben szerepel Vizi és Ecsédi, és mindkettő mesés és monodrámának íródott, azért nagyon sok különbség van köztük. Egyrészt megváltozott egy kicsit Cseh Tamás zenei stílusa, másrészt közben volt egy rendszerváltás, tehát a zenei és a szövegbeli különbségeket át kellett hidalni. Már a miskolci bemutatóra is elhívtuk Bereményit, aki nagyon pozitívan fogadta az előadást, és ajánlotta a segítségét, ha folytatnánk. Amikor a Vígszínházbeli változaton dolgoztuk, fel is hívtuk. Mondta, hogy csináljuk meg a saját verziónkat, mondjuk el neki, hol hiányoznak belőle összekötő szövegek, és ő azokat megírja. Fantasztikus élmény volt, hogy feljött az albérletembe, s úgy dolgoztunk, ahogyan ők anno Cseh Tamással!
– T.A.: Bereményivel egyeztettük azt is, hogy mely dalok kerüljenek bele a műsorba a Levél nővéremnek 2 albumról. Így játszunk egy levelet, ami a rendszerváltásról szól, aztán a Budapest II és III dalokat, illetve az Aluljáróérzést. Azért volt erre szükség szerintünk, mert a Nyugati pályaudvar albumon jóval kevesebb dal van, mint a Frontátvonuláson. Ezt még Cseh Tamás is nyilatkozta, hogy amikor oda adta neki Bereményi a szöveget, rögtön látta, hogy ez inkább prózai előadás, mint zenés est. Szemben a Frontátvonulással, ami inkább zene, mint szöveg, és a prózai szövegek is sokkal zeneibbek. A Levél nővéremnek 2 pedig, szerintem, az összes Cseh Tamás-album közül a legizgalmasabb zeneileg, és ez Másik Jánosnak köszönhető részben. Csak két évvel született később, mint a Nyugati pályaudvar előadás a Katona József Színházban, tehát ugyanaz a korszak, és hasonló dolgokról szól. Azt gondoltuk, hogy a plusz zenei betétek nem vesznek el az eredeti műből, hanem hozzátesznek, és nagyjából meg tudtuk tartani azt a struktúrát, hogy szöveg-zene-szöveg-zene… Így tudtuk összecsiszolni a különböző stílusú anyagokat, aminél főleg Áron volt a zenei agy.
– Z.Á.: A zenei átiratok mind korszerűsítés miatt történtek, új zenéket nem írtunk. A tempó felgyorsult, és az ingerek erőteljesebben jönnek egymás után egy-egy számban. Amit Cseh Tamás megtehetett, hogy egy szál gitárral, egy A moll és egy E dúr akkorddal kíséri magát, azt ma már fel kell turbózni ahhoz, hogy a kor zenéjébe beilleszkedjen. Mi sok hangszeren játszunk: András harmonikán, én gitáron, mandolinon, Ákos ütőshangszereken, illetve gitáron és szájharmonikán. Hozzánk társult még két zenész: Laczi Sándor csellón és Kovács Márk szaxofonon.
A többszereplős koncertszínházi előadás ötlete szinte adja magát, hisz az volt inkább kuriózum, hogy ezt az alapvetően kétszereplős darabot, amiben feltűnnek még különböző karakterek, Cseh Tamás monodrámaként adta elő. Ti aztán háromfelé bontjátok a megszólalásokat.
– T.A. Azért volt nagyon fontos, hogy legyen egy harmadik személy is, mert azt szerettük volna, hogy felismerhető és végigvihető legyen az, hogy Áron játssza Vizit, én pedig Ecsédit.
– Z.Á. Onnantól kezdve, hogy nem egyszereplős az előadás, már csak három lehet. Ha valami kettő, az azért kettő, mert van közte egy határ. Most ezt filozófiailag is mondom…
T.A.: … technikailag meg annyi, hogy van a Vizi-Ecsédi páros és van a mesélő. Cseh Tamás anno egymaga mondta a párbeszédeket és mindent narrált. De ha mi párbeszédben vagyunk, onnantól kezdve furcsa, ha a másikat vagy magamat narrálom.
– Z.Á. És nagyon sok plusz szerep van – ha moralitásszerűen vizsgálom ezt a művet, akkor azt mondom, hogy ők a kor szellemei. Ákos szerepei kivétel nélkül olyan epizódszerepek, amik így idéződnek meg– például egy volt osztálytárs, egy Sas elvtárs vagy egy tatárkán. Azért is használtam a moralitás szót, mert egy picit az a fajta dramaturgia van ezekben a művekben, mint amit a középkori moralitásjátékok szerettek alkalmazni. Van két szerepelő, s ők találkoznak mindenféle elvont lényekkel, akik persze nagyon is reálisak, de nézhetők mesei lényekként is, és innen kezdve mindenki számára élvezhetők – azoknak is, akik nem ismerik ezeket a figurákat, nem ismerik a rendszerváltás előtti alakokat. Emiatt szeretjük mi is nagyon őket.
– T.A.: Pont ezt szeretnénk, hogy olyan embereket is megszólítsunk, akik nem ismerik, vagy ismerik, de nem szeretik Cseh Tamást. Jöjjenek rá, hogy az ő világa egy sokkal változatosabb világ, mint ha csak a Csönded vagyok huszadik feldolgozása után alkotnak ítéletet róla. Amikor Ákost felkértük harmadik szereplőnek, ő azt mondta, hogy nem szereti Cseh Tamást és hogy győzzük meg. Szépen lassan kezdte megérteni és elfogadni.
– Z.Á.: Azért is volt fontos, hogy ő legyen a harmadik ember, mert a mi kicsit szofisztikáltabb, kicsit finomkodóbb alakunk mellett megjelenik Ákosnak az a nyers ereje, ami Cseh Tamásban megvolt.
Változott-e valami a 2016-os előadáshoz képest?
– T.A.: Szövegkönyvileg talán egy kicsit rövidült a második rész, de amiben viszont nagyon sokat változott, hogy mi megértünk hozzá. Korábban sok volt bennünk a fiatalos lendület, mára, azt hiszem, jobb színészek és jobb zenészek lettünk. De a legizgalmasabb Bereményi zsenialitása! Ő megjósolt előre dolgokat: vannak benne olyan mondatok, amik akkor még nem voltak aktuálisak, amikor mi csináltuk, s szépen lassan aktuálissá váltak.
– Z.Á.: A legérzékletesebb A menekültek dala. Tamás ezt sokszor kihagyta, mert amikor a szám íródott, akkor a jugoszláv menekültekre utalt, de későbbi előadásain már nem volt korszerű ez a téma. De mi az eredeti premier előadást is láttuk, s akkor szembejött velünk ez a dal. Mondtuk: milyen jó, tegyük bele! Beletettük, s jött a menekültválság.
A Kelet-nyugati pályaudvar mellett miről szól még ez az évad számotokra?
– Z.Á.: A Vígben a Csáth és démonai című előadásban próbálok, amit Vörös Róbert írt és rendez. Ez egy levéldráma, amiben a fiatal Kosztolányit játszom. Régi álmom volt, hogy belebújjak Kosztolányi bőrébe. Van a darabban egy csemege: elmondok egy esszét, amit Csáth már súlyos morfinizmusa idején írt „Az öngyilkos művészek” címmel. Az nagyon szürreális és brutális, de nagyon szeretek vele dolgozni. Emellett elkezdtem próbálni egy új helyen a Ráday utcában Formanek Csaba színházi rendező és színész vezetésével. Ő készített egy művet A likvidátor címmel, amit – ugyan erre később jött rá! - rám írt, és felkért főszereplőnek. S van még egy fontos elfoglaltságom: szerkesztem a Vershaker című videosorozatomat a legnagyobb videómegosztó portálon, amelynek az a filozófiája, hogy a verseket összeshakeljük, azaz összerázzuk a versmondó személyével. Azt játsszuk a vendégekkel, hogy ők elmondanak egy verset, és abból a versből azt emeljük ki, ami aktuális számukra. Ákos és Andris is voltak már a vendégeim. Hihetetlen, hogy mond egy Villon-szöveget Andris, és annak kapcsán a legégetőbb problémái merülnek föl, minden benne van abban a szövegben. Kicsit a versmondást mint önálló művészeti ágat próbálom revideálni, mert ez a témám a doktori iskolában a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nagyon szerencsés vagyok, mert jól el vagyok látva munkákkal.
– T.A.: Ebben az évben már megvolt a bemutatóm. Az öreg hölgy látogatásában játszottam, mi voltunk Dino Benjaminnal a két vak, Koby és Loby, és a végén az újságírók. Végig nagy feszültség volt bennem a próbák során, hogy meddig dolgozhatunk a pandémia miatt. Úgyhogy mikor végre kimondták, hogy nincsen színház, nagyon jó volt egy kicsit egyedül lennem. De kb. 1 hónapra rá baromira elkezdett hiányozni a színház. Most készülök egy másik stream előadásra is, ami egy monodráma Cseh Tamás-Csengey Dénes Mélyrepülés című albuma alapján. Ezzel már tavaszra elkészültem, de a karantén miatt csak egyszer tudtam októberben eljátszani a Magvető Caféban. Én küldetésnek tartom azt, hogy Cseh Tamás életművét megismertessük.
– Z.Á.: Az igazi életművet!
– T.A.: Sokan csak ráülnek a nosztalgiavonatra, mikor a legnépszerűbb számokat hallgatják, s főképp az idősebbek elmerengenek az ifjúságukon. Nem! Mindig azokat a dalokat kell elővenni, amik az aktuális helyzetre reflektálnak.
– Z.Á.: Ő is ezt csinálta: cserélgette a műsoraiban a dalokat aszerint, hogy melyek mondanak valami fontosat éppen akkor, amikor énekli őket. Intellektuális összekacsintás a nézővel, ami egyszerre tragikus, egyszerre groteszk, nagyon szabad és nagyon könnyed – ezt tudjuk mi átvenni. Saját energiánkkal megtöltve tudjuk tovább vinni az ő életművét.