Írások
Játszottál már a Figaro házasságában - még kecskeméti éveid alatt-, s akkor Figarot alakítottad. Vissza tudsz emlékezni arra az előadásra?
– Annyi biztos, hogy nem az lesz a síromra vésve, hogy az örök Figaro, tehát nem voltam jó benne. Mikor a mostani Figaro, Chován Gábor mondja a szövegét, visszaemlékszem akkori kitűnő partnereimre, Réti Erikára és Kőszegi Ákosra. Ez itt most egy teljesen más előadás. S az is mutatja, hogy most Almaviva vagyok, hogy már öregszem.
Szerinted ez a két szerep – Figaro, illetve Almaviva – korfüggő? Figaro legyen egy fiatalember, Almaviva pedig egy éltesebb úriember?
– Természetesen ez így ebben a formában nem igaz. Hiszen hogyha A sevillai borbélyból indulunk ki, akkor ők nagyjából egykorúak, de például a Nemzeti Színház 1990-es előadásában Haumann Péter Figaroként lényegesen idősebb, mint az Almavivát alakító Bubik István. Itt Budaörsön eredetileg Brasch Bence játszotta volna a szerepet (aki nincs még 30 éves), de közben kitört a Covid- őrület, ő átszerződött a Vígbe, engem pedig felhívtak, hogy jönnék-e. Annak én mindig örülök, ha Alföldi Robival tudok dolgozni, meg annak is nagyon örültem, hogy mindez Budaörsön történik, mert ez egy nagyon jó progresszív színház.
A Beumarchais-trilógia második része a Figaro házassága, amit Mozart zenéjével ismerünk a legtöbben. Abban Figaronak van egy remek belépő áriája, de egyébként zeneileg mintha Almaviva jobb lenne, és ettől valahogy szerethetőbb. Ezt most csak azért jegyzem meg, mert a két karakter közül Figaro lényegesen szimpatikusabb, miközben Almaviva – az ő mohó vágya - mozgatja a darabot.
– Ezt a darabot nem is kifejezetten Almaviva személyisége mozgatja, hanem az, hogy mindenki hazudik a másiknak. A szereplők belekerülnek egy hazugságspirálba, egy őrületes kavar alakul ki –s ezt nagyon jól fölrakta Alföldi az előadásban. Tehát például elkezd beszélni Figaro, s láthatóan a mondat elején még nem tudja, hogy hogyan fogja befejezni azt. Abban az előadásban, amiben én játszottam Figarot, az volt az érzésem, hogy Figaro tartja kézben a dolgokat, itt pedig nem tartja kézben senki, hiszen Figaro is mindig egy lépéssel le van maradva, mindig csak az adott helyzetekre reagál. Mindenki a másik után nyomoz, a lányok, Rosina és Susana a saját érzéseik elől is menekülnek. A szereplők élnék az életüket, de egyszer csak valakinek a cselekvése vagy egy mondata hatással van a többiekre, ami felborít mindent. S már-már, mikor lenyugodnának, jön egy másik külső hatás, aminek következtében újra felbolydul minden, s ezért az egész darabban mindenki lohol az események után. Ezért is a darab alcíme: Egy őrült nap.
Erősen bohózati elemekkel fűszerezett ez a mű, miközben a mondandója kemény társadalomkritika Beaumarchais részéről.
– Maga a darab arról szól, mindenféle aktualizálás nélkül, hogy egy regnáló hatalom hogyan használja ki az alattvalóit, hogyan él vissza a hatalmával. Nem bizonyított, hogy létezett a ius primae noctis, azaz az első éjszaka joga, de ettől még Almaviva gróf ezzel akar élni, pontosabban visszaélni. És miért? Mert megteheti, hogy megszerezze ezt a nőt, meg azt, meg amazt is….
Zseniális a bíró szerepében Mertz Tibor, tökéletesen hozza azt a teljes döntésképtelenséget, amelyben sokan leledzenek azok közül, akiknek döntéseket kéne hozni, és mikor egy saláta felkerül az asztalára, rögtön szóba kerül a salátatörvény is… Tehát vannak olyan gesztusok és félmondatok, amiktől nagyon mai lesz az előadás, nem is beszélve a maszkokról, amiket viseltek.
– A maszk jelen esetben szükséges jó vagy szükséges rossz - ezt nézőként talán könnyebb megítélni. A darab a szerelemről és a szexusról szól, ahogy Almaviva mondja: „a szerelem a szív romantikus nagyregénye, de a gyönyör mozgatja a szálakat.” Tehát, ha az előadásból kivesszük az összes testi kontaktust meg az összes csókot, akkor a darab megszűnik létezni. S most, hogy van ez a pandémiás helyzet, ki kellett valamit találni egyfelől. Másfelől pedig: nem tudomásul venni, hogy milyen helyzet van ma, és arra nem reflektálni - az egy kihagyott ziccer.
Ugye itt most vendégként szerepelsz Budaörsön, amúgy meg szabadúszó vagy. Jó döntés volt, amikor azt mondtad, hogy vége a társulathoz való tartozásnak?
– Életem egyik legjobb döntése volt. Azt éreztem egyszer csak, hogy meg fogok fulladni, besokalltam. Nem állapot, ha nem tudom biztosra ígérni a gyerekemnek, hogy én megyek érte az oviba. Most én osztom be a saját időmet, ha nem mennék érte, arról már én tehetek. Például előre beleíratom a szerződésekbe, hogy a gyerekem szülinapján nem játszom, mert otthon szeretnék vele ünnepelni.
Ez a nagyobb szabadság abból a szempontból is érdekes, hogy bizonyos dolgokra sokkal könnyebben tudsz nemet mondani. Ha egy társulatnak vagy a tagja, akkor igent kell mondani, akár tetszik neked, akár nem. Ez utóbbiból korábban sok volt?
– Én nagyon-nagyon el voltam kényeztetve onnantól kezdve, hogy kijöttem a Nemzeti Színiakadémiáról húsz évvel ezelőtt. Leszerződtem először Kecskemétre, majd a Bárkába, utána a Nemzetibe, végül Székesfehérvárra, és lényegében csak olyan darabokban játszottam, amiket szerettem. Egy kezemen össze tudom számolni, hány olyan darab volt, amit nem szerettem. Ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról.
Mit gondolsz, miért volt ez így? Például a kecskeméti években te voltál Rómeó. Tökéletesen el tudlak képzelni: itt van egy délceg, fess, magas, vonzó fiú, persze, hogy jó Rómeónak! Nyilván az adottságaid - amikről nem tehetsz, de jó, hogy vannak -, segítenek. Tényleg, mennyit?
– Valószínűleg sokat. Mikor csináltuk Kecskeméten a Bob herceget ( jaj! hát az nem sikerült…!), abban mindenféle ötleteim voltak, hogy mi különbözteti meg Bobot Györgytől, aki egy uralkodó, de szegénylegényt is játszik. Próbáltam Sztanyiszlavszkijból utána menni, és akkor Ács János, a rendező azt mondta: „Hercegem, maga középen áll, szép ruhában, szép magas ember, maga a főszereplő!” Gondolkoztam, hogy ez pontosan mit is jelent, és rájöttem, hogy itt Ács azt mondta: rendelkezem bizonyos adottságokkal, amiket hozok genetikusan. Csinálhatok úgy, mintha nem lennék 196 cm magas, de annyi vagyok. Ezt meg kell tanulni elfogadni és viselni. Ugyanez volt Béres Ilonával. Ő volt a művészi beszéd tanárom. Elektrákkal foglalkoztunk, és én megkaptam a nagy klasszikus Elektrát borzalmasan nehéz monológgal. A többiek játszhattak magyar vagy amerikai Elektrákban, én meg álltam ott a klasszikus görög szöveggel. Gondoltam, behozok egy kis kalapot, de akkor azt mondta Béres Ilona: „Nem, nem Zalán, az lesz, hogy megáll középen, és elmondja ezt a monológot.” „Igen, de leguggolok vagy lefekszem” – válaszoltam. „Nem, maga itt állni fog, és mondja a monológot.” Vért izzadtam vele, viszont életem egyik legnagyobb tanulsága, hogy vannak olyan monológok, amiket „csak” el kell mondani. Ha az ember csinál valamit közben, az a könnyebbik út. A színháznak mégis csak az a lényege, hogy a dikció találkozik az ember lelkével. Chován Gábortól vagy Haumann Pétertől teljesen máshogy hangzik Figaro monológja, noha ugyanazt a szöveget mondják. Hiszen más-más érinti meg őket. S Béres Ilona nekem azt tanította meg, hogy egy monológba is bele kell állni, és tudni kell viselni. Alföldi Robinak volt egy csodálatos instrukciója: a színésznek a szerephez ki kell tudnia nyitni magát, ami azt jelenti, hogy elő kell jönnie saját magából. Azt gondolom 2020-ban, hogy a színház az önismeretről és a világra való reflektálásról szól.
A színházi munkáid hogyan viszonyulnak a nem színházi munkáidhoz? Nagyon népszerű tv-sorozatokban zsinórban szerepelsz. Ez számodra miért fontos? Anyagi szempontból, színészi szempontból, a népszerűség szempontjából?
– Ne csináljunk úgy, mintha ez anyagi szempontból nem lenne fontos, a film jócskán megéri. Ugyan Magyarországon is vannak olyan színházak, amikből meg lehet élni, hogyha az ember folyamatosan és rengeteget dolgozik, de kérdés: mennyi szöveg fér el az agyban. Mostanában kezdtem el megfogalmazni magamnak, hogy mintha a színészek bizonyos mennyiségű szövegre lennének kalibrálva, és én már 40 évesen úgy érzem, hogy nem úgy megy a szövegtanulás, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. A filmezés teljesen másféle igénybevétel. Egyszerre kevés szöveget kell észben tartani, igaz, hónapokig forgatunk 12 órát naponta. Benne voltam a Kétszáz első randiban, a Drága örökösökben, most a Mintaapákban. Az nagyon jó, hogy a filmkészítők rájöttek arra, hogy ezek a sorozatok csak színészekkel működnek és profi szakemberekkel, forgatókönyvírókkal, rendezőkkel. S annak is nagyon örülök, hogy mi színészek visszakaptuk a kereskedelmi tévékben azt a játszóteret, amit elvettek tőlünk valahol ott a rendszerváltás környékén, mert megszűnt a tv-játékok gyártása. Most minden emelkedett egy szintet, s elkezdjük – kicsiben természetesen – követni az amerikai trendet. Ott már a mozi majdnem átvándorolt teljesen a tv-be. A Netflix és az HBO is olyan sorozatokat forgat, amikben legalább annyi pénz van, mint egy normális mozifilmben.
Színészileg ez a feladat felér a színháziakkal?
– Persze. A színház sűrítettebb, ott két-három óra alatt lehet alfákat és omegákat járni, a sorozat pedig viszonylag lassan építkező dolog, de ott is van összeomlás, szerelembe esés, nagy boldogság, nagy bánat, tehát ott is mindent el lehet játszani.
Az emberek többsége azokat a színészeket ismeri, akiket a tv-sorozatokban lát. Az így szerezhető népszerűség fontos?
– A népszerűség engem 18 éves koromban érdekelt utoljára. Amit mondtál, az nagyon jól hangzik, ugyanakkor nálunk nagy divat a deheroizálás. Az interneten rendszeresen szembejön az, hogy ha bármelyik színészről bármikor meg kell nyilatkozni, akkor előbb-utóbb felmerül a kérdés a kommentek között, hogy „ez ki?” Csak azért, hogy az ember nehogy jól érezze magát. Pontosan tudjuk, hogy ezt szemétségből csinálják. Nehogy már például egy Csuja Imrére bekérdezze valaki, hogy ez ki! Még ilyen típusú emberekkel szemben is felteszik ezt a kérdést, s megkérdőjelezik azt a 30-40-50 évet, ami mögötte van. Erre nagyon allergiás vagyok. Ha csak arról beszél az ember, hogy milyen szépen nőnek a pitypangok, akkor ő a művész úr, de ha felszólal egy olyan témában, ami problematikus, akkor jön az „ez ki? Ez milyen jogon beszél nekünk?” Hát azon a jogon, hogy a saját szakmánkról van szó.
Most helyzet van, ami a Színművészetit illeti, s ez téged sem hagyott érintetlenül…
– Meg lehet nézni a facebook-oldalamon, ott álltam őrségben az egyetemen, meg a feleségem is, Szinetár Dóra, és büszke vagyok az anyósomra, Hámori Ildikóra is. Apósom, Szinetár Miklós 88 éves, már nem állt őrségben, de az összes osztálya kiállt, vitte a képét. Hogy mi lesz ebből? Az egyik győzni fog, a másik nem. Egy patthelyzet nem fenntartható állapot. Egy biztos: a magyar színháztörténetbe már bekerült ez a pillanat. Én azt gondolom, hogy jól kijönni ilyen helyzetekből csak akkor lehet, ha az ember önazonos. Hosszútávon mindig az előremutató és konstruktív szándék az, ami célravezető.
Milyen feladataid vannak mostanában?
– Csináljuk a Teljesen idegeneket a Játékszínben, a Spinozában játsszuk a Pulitzer-ügy című darabot Fodor Tamással és Szinetár Dórával, a Herzl-t Gyabronka Józseffel és Hajdú Lászlóval, játszom az RS9-ben és a Fészekben Platón: Szókratész védőbeszédét A védőbeszéd címen. A József Attila Színházban csináltuk a Macskafogót, a Karinthy Színházban megy Oscar Wilde Bunbury-je. Ezek a futó darabok, amikben játszom. A Mintaapák második évadát forgatjuk, remélem, a harmadik évadra is sor kerül majd. Be kéne állnom a Táp Színház Utas és holdvilág című előadásába, de ez nagyon pandémiás- helyzetfüggő, az emberek nem szeretnek hosszú előadásokart maszkban végig ülni. Amúgy is nehéz a helyzet a színházakban, mindegyik napról napra él. December 31-ig látok a saját életemben, de hogy január 1-jétől mi lesz, azt nem tudom.